24 július 2009

Csődcsicsergő


Az inga néha váratlanul kileng. Olyan irányokba is, amire a legkevésbé számíthatunk előre.

Még mindig nem vagyok jól és hát hiába teszek meg majdnem mindent amit tudok. Káoszosnak és kiegyensúlyozatlannak érzem magam. Mi lelet?? Rühellem már. Valami ordatlanul fáj. Olybá tűnik mintha egy gonosz ártó szellem költözött volna belém.

De én nem ordítozok fájdalmamban, nem csapkodok már körém, nem teszek semmit sem.

Belémbújt a gonosz szellemek birodalmából amikor ott jártam, megtalálta a kiskaput amely tárva nyitva várta. Meg akart onnan szökni és ki akarja túrni saját egyéniségemet hogy birtokba vegye a testemet és magáévá tegye. És ezen kísérletek közben fájdalmat okoz.
Próbálok pozitívan gondolkodni, kínosan odafigyelek arra hogy jó hangulatban keljek mindegy hogy mi van. Akkor is . Szépen lassan keltünk, szakítottam időt hogy olvashassak, lassan kikecmeregtem az ágyból. Óvatosan keltettem a kis horkoló ordast aki tegnap nem hagyot elaludni mert olyképpen horkolt hogy belerengett a ház. Sikerült, kicsaltam az ágyból, simogatva puszilgatva, bújva hozzá és na ná végigszimatolgatva. Szeretem az illatát. Hmmm. El is küldtem nyomban fogat mosni én is csatlakoztam, arcmosás hideg vízben most ez is jól esett. Egy száll semmiben futkostunk konyha és szoba között csendben készülődve, darabosan. Kortyoltam kávémat hozzá nem maradt el a reggelim sem a cigi. Minek cigizek mostanság nem tudom. Csak, döntöttem el.
Szóval mint a kis könyvben megírva szépen lassan készülődtünk. Semmi hektik, semmi stress.
Á nem tudtam magam becsapni belül még mindig dúl a harc. De miért? Miért folyik a harcihő? Bár lenne vége már. Egyszer lenn egyszer fenn. De én nem tudom hol vagyok mert kívülről már olybá tűnik okés vagyok de fáj a lelkem. Se nem lenn, se nem fenn.
Hozzáteszem internetes barátom Péter jelentkezett tegnap. Jól esett mert gondolt rám, annak ellenére hogy úgy váltunk el hogy ő most már nem ír én meg kiléptem arról a közösségi portálról mert felállította a szőrt is azon helyeken ahol úgy gondoltam soha nem nő ilyesmi. Szóval megtalált a nagy szájbervilágban.
Na meg régi kolléga is írt sms-t és hát ez is fenemód megrikatot megint. Régi szép idők. De jó is lett volna ha minden marad a régiben.
Vannak helyek ahol évekig voltam és nem találtam egyetlen értelmesnek tűnő lényt sem és van ahonnan csak özönlenek. És aztán el is veszítem őket. Pedig fontosak.
Szóval elindultunk , én munkába . és baleset történt. Fájt a mazsolának és nekem százszorosan fájt. Megláttam ahogy arca megkeményedik és kicsit majdnem láthatatlanul rázkódik a fájdalomtól és félelemtől egyszerre. Ismerem rezdüléseit, minden mozdulatát, tudom mi van vele. Egyek vagyunk még most is. Gyorsan átkaroltam erősen. Kezembe vettem sebes lábát és a nyomban lilába csapó tónusokon rémüldöztem. Fájt, nagyon, nekem is. Rondán beszéltem , magamból kikelve. Én vagyok a hibás.
Sírni szerettem volna. Nem ment. Miért?
Legszívesebben hazamentem volna.
Ő erősebb volt nálam. Látta kiborultam, nagyon. Összeszedte magát és ezzel erőt adott nekem.
Nem vagyok jól. Nem tudom mi van velem. Üres porhüvelyként tengetem létem. Teszem a dolgom, megfelelek másoknak. Ha tehetem olvasok csak hogy ne azon kelljen gondolkoznom ami van ami kerget. De mit gondolkozzak a semmin. Nem tudom, nem jövök rá. Pedig analitikus típus vagyok. Kilengtem mint egy Metronóm de beakadtam félúton.

4 megjegyzés:

Q. Z. írta...

Tényleg szörnyű, amit leírtál, elég hasonló dolog volt velem is. Mégsem tudok tanácsot adni... a legfontosabb, hogy ne add fel a reményt - és hasonló sablonszövegek, amik tényleg megfontolandók!
Az én problémám úgy oldódott meg, hogy megint elkezdődött ugyan az, ami oda juttatott. Újra elkezdődött az a káosz, ami padlóra küldött, és mivel már lejjebb nem eshettem, felálltam.
Remélem a te gondjaid is megoldódnak.
A balesetet sajnálom, remélem nincs nagyon komoly baj.

Én (csak én vagyok) írta...

Tudom, tudom. És mérhetetlenül köszönöm azt az érzést hogy nem vagyok egyedül e világon. Kinek sikolya az egekig tör, és vannak kik meghallják idelenn is. És ott vagytok, fogjátok a kezem. Tudom hogy nekem kell megmásznom ezt az utat először lefelé, hogy aztán ismét felkapaszkodhassak a lineára. De és akkor is de, néha nem látom értelmét.:-)
És hát ez az, én is csak forgok forgok de nem dob ki ebből a csapdából a lendület.
A seb gyógyulgat igaz rondácska, eb csont beforr. :-)

KisVirág írta...

Azt ne felejtsük el, hogy mindaddig kapjuk ugyanazt és ugyanazt, míg meg nem oldjuk! Q.Z. megoldotta, lehet, "csak" annyival, hogy vett egy nagy levegőt, felállt, és akarta. Az akarat nem tarhat csak egy pillanatig, azt folyamatosan kell adagolni magunknak, csak úgy van értelme! Ezt tedd Te is... és nézz utána, miért is dohányzol. Az is sok magyarázatot ad! Én tudom... :)

Én (csak én vagyok) írta...

Mindannyian saját sorsunk kovácsai vagyunk. Gondolataink körülményeket vonzanak és teremtenek. Ahogyan mi változunk, úgy változnak a körülményeink is. Amíg nem tanuljuk meg a leckéket az eladósodásról, a munkáról, a partnereinkről, addig vagy
a) ugyanannál a leckénél ragadunk le, vagy
b) ugyanazokat a leckéket kapjuk különböző csomagolásokban.
Ilyen az élet! Kis kavicsokkal dobál meg minket - figyelmeztetésképpen. Ha ezeket a kis kavicsokat nem vesszük észre, akkor egy téglával dob meg. Ha a téglát sem vesszük észre, akkor szétzúz egy kősziklával. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor láthatjuk, hogy hol nem vettük észre a figyelmeztető jeleket. És akkor még van képünk azt mondani: Miért pont én?
Tudom és elméletben tisztában vagyok ezzel. De vagy nem akarom meglátni , vagy nem is tudom mi a helyzet. Hajszolom a kielégítetlen vágyamat és nem találom a helyemet.