Egy Vasárnap

Végre addig aludhatok amíg akarok, ez a Vasárnap. Vagyis sokáig, igaz nem egész nap, de jót tesz.
Amióta Mamuska aznap is dolgozik rám marad a főzőcske. Nem is mondom, mikor övé volt az egész napos Vasárnapi főzőcske parti reggeltől ott sürgött-forgott. Nekem már a gondolattól is borsódzik a hátam. Fujj. Hát nem azért vagyok, hogy egész áldó nap a konyhába robotoljak. Ehh. Szóval bent álltam 10-től a konyhában mire Beni berobogott.
- Á ma megint te főzöl? - csacsogta gúnyosan vihorászva és tovább süvített a lakáson.

Ah és előjöttek az emlékek.
Vasárnap úgyszintén, Beni, Élet, Dan, Tim, Én otthon és nagyon jól telt a nap. Én kínlódtam a konyhába megszelídíteni a krumplipürét, ropogósítani a nyulat. Valahogy nem sikerült. A Pürike héjaska maradt, annak ellenére, hogy több mint 1 órát kotorgattam az újkrumpli héját. De pár darab, mint utóbb kiderült nem is pár héjacska rajtamaradt. Áh egye fene. Csakhogy ez olyannyira kiütközött:
-Megspékeltem, megbolondítottad egy kis hagymával: - kérdezte kis naivan Dan.
-Eh , ja . - pirultam.
Nem is kellet Öregnek semmit sem mondanom, nyomban kiszúrta mikor leült ebédhez.
A nyulacska rágós volt, akkor kiselőadást kellett hallgatnom hogyan is sütünk nyucikát. Na legalább az uborka sali sikerült tökéletesen, belekötni nem lehet. Gondoltam.
Mint utóbb kiderült és lepakoltam az asztalról Öreg tányérja mellett egy félig lesarabolt tejfölös ubrika tengett. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ.
Fiukkal nagyot kacagtunk. Öreg jól nem lakott és örülhetünk ha valaha még eljön hozzánk enni, és nem ment el a kedve az étkezéstől.
Nagyokat huncutkodtak, óriásiakat kuncogtak , vihorásztak, kergetőztek.

Na ez volt a mai napi program is rihegtünk- röhögtünk. kardoztunk, kergetőztünk.
Szóval most is én kotyvasztottam. Reggel Zsu bejött és mint általában tájékozatlan családtagok félálomba zaklatoznak mindig:
-Ma is mész dolgozni?
- Ne ilyeszteges! - morogtam félig nyitott csippás szemmel hunyorogva, csodálkozva miért is nyomorogok saját ágyamban.
Zsu nagyot kuncogva barátilag elejtett 2 száll rőzsét napi adagként a komódra amit na ná hogy csak nap végén fedeztem fel, így reggel szivarral kezdtem a leszoktató napot.
-Na akkor ezt és ezt főzz. és elsuhant dolgozni.
És büszkén állíthatom semmiben sem volt hiba.
Juhéjjjjjj.
Pedig hát volt már olyan hétvége is amikor a paprikáskrupliba, hogy hogyan is nem de egy fa ruhacsipesz került és ez csak tálaláskor virított a nagy hahota közben az asztalon.
Áh én csak nevettem, és próbáltam belsőimet bent tartani a helyükön.
Elugrottam a 2 haramiával fürdeni közben azt Benitől azt hallgattam, hogy mit is gondol a kis tesóról aki most anyuka hasában van. És reménykedik, hogy nem elálló fülüke lesz.
Elgondolkodtató hogy erre magától jött rá, vagy esetleg egyik volt élettárs sugdosta rosszindulatúan a fülibe. Mindenesetre még mindig nem látszott boldognak a tudattól, hogy bővül a család. De nagy elánnal próbálta Élet-et is rábeszélni egy kis tesóra, nehogy má ő maradjon egyedül ebben a bajban.
Majd a rövid pancsikolás után futottunk Martinka zsúrjára ami valahogy megvolt.
Minden esetre kiéltem babázási hajlamaimat, és már megint dadusnak akartak alkalmazni.
A fehér dogocska Pigi néven meg úgy gondoltam nem izgatja magát hogy csecsemőket tartok akkor is nekem dől, törleszkedik , hízeleg , próbáljak csak igy is megállni a lábamon gyermekeket nem elejteni.
Estére kijött a hisztink is igy a bicózásból semmi nem lett.

Kép (
http://www.smashingmagazine.com/2008/09/21/25-beautiful-macro-photography-shots-photos/)

"Vidám lelkem senki sem érti
se gyerek, se nő, és se férfi
senki,senki itt a világon
mi is az én titkos nagy álmom

Jaj,jaj"

Ár ny ( ék)

" Az olvasás egy bizonyos idő után túl sokat köt le alkotókedvünkből. Aki túl sokat olvas és túl keveset használja a saját agyát, rászokik a lusta gondolkodásra. "
( Albert Einstein)
Felejteni szeretnék.
Felejteni a csalódást magamban, felejteni a valóra nem vált álmokat.

Én vagyok az akinek nem sikerült, én vagyok az aki feladta. Én kinek elfoszlott minden reménye egy szebb és boldogabb jövő esélye.

Felejteni hogy élek, felejteni hogy lépek.
Valamivel lekötni magam, csak nehogy legyen saját vágyam.
Elvagyok, tengek lengek.
De belül az üres űr kerülget.
Elő akar törni a vándor de én lenyomom mindahányszor.
Csak létezni, érezni ne kellene, csak dönteni ne kellene.
Aztán jön az újbóli zuhanás.

Álmokat veszteni, vágyakat elhagyni, feladni, feladni.
Értelmetlen, értelmetlen a lét. Értelmetlen hajszolni valamit ami még karnyújtásnyira sincs.
Nem akarok bolondító , hiábavaló gondolatokat. Egyáltalán nem akarok gondolatokat. Nyugalmat, nyugalmat, nyugalmat akarok.
És belül sírok, sírok, sírok.
Tombolni akarok, de azt a kis szörnyet lekötöztem, s soha nem engedem. Csak árnyék marad. Marad örökre árnyék, mely követi léptem, lámpák megmutatják létem.
Árnyéka vagyok önmagamnak, és nem bánom, nem kesergek.
Maradok inkább árnyék.
Árnyék mely esti órákban szüntelenül meg - megállva követ, oson utánoz. És nem lankad, nem lankad reggeltől - estig és így tovább és tovább.. Szabálytalan formákban tekerődik le és fel egyik lámpaoszlopról a másikra majd átszökkenve ugra - bugrál, utánam kap de nem ér el. Így adják egymásnak át árnyamat, azt a fekete homályt.
Azt van mikor már követése lelassul, megduplázódik, talán 4 szereződik is egyszerre. Akkor melyik az igazi énem, melyik az ki én vagyok, mindegyik vagy talán egyik sem. Melyik az én árnyam, vágyam.
Az akkor nem én vagyok, pedig belőlem egy darab, egy lélektükör. Azt reggelre eltűnik, elszökik eloson, elfoszlik. Egyre kisebb és kisebb lesz, míg el nem ködlik a szemünk elöl. De hová, talán visszahúzódik belénk?

Hiányzik a bizalom az élet iránt, a bizalom a jobb iránt.
Nem megy és nem tudok, kész vége. Elveszett és őrlődök benne, hempergek és nem akarok még kijönni sem belőle hiszen minek.
Ott állok és elvesztettem álmomat, nem nem mondhatom, hogy nem volt, nem mondhatom, hogy nem tettem meg minden tőlem telhetőt érte. De ez egy hiábavaló harc, a végén úgyis ugyan oda lyukadunk ki ugyan oda az elejére , a semmibe , a végtelenbe, a 0-ába.

Megbántott az élet, és bánt minden nap a reggeli nappal, amely ugyan úgy süt tovább mintha minden rendben lenne, a szellő mely néha csak megsimogat mintha barátod lenne, aztán pedig óriási erejűt lök rajtad váratlanul és ott fekszel tehetetlenül fellökve arcoddal az aszfalton, megsérülve könnyezve, köpködve, prüszkölve. Letörlöd sebes arcodat és érzed nem vagy a régi. Ilyen kicsi bántást még nem veszel fel, a lelkedben keletkezett űr sokkal nagyobb és fájdalmasabb. Ez csak egy felületi karcolás semmi más.

De hisz másnak sem sikerült az élet, öreg elesett, szegény, egyedül és árván pityeregve, szeméből segélykérő üzeneteket sugallva a társadalom felé. De ki segít neki, ki néz le rá? Egyáltalán észreveszik, vagy ha észre is venné valaki, kelletlenül elmegy mellette hiszen segíteni nem tud, nem akar, nem áll módjában.
Ez a sorsunk, és nem egy nem kettő ilyen történet van, csak kinézek az ablakon.
Egyesek sírnak mert nem tudnak elmenni nyaralni idén. És aki soha nem tudott eddig elmenni?
Szemét az élet, szemét a sors, egy igazságtalan, ronda maszlag.
Majmolni a trendet, és beskatulyázni az embert.
Ezért harcoljak. És igen másnak még annyi sem jut mint nekünk, még annyi öröm sem. Értem - de én vesztettem el a hitemet , az életem hitét.
Megbántott, megcsalt az élet. Elhagyott, eldobott mint egy mocskos rongyot amit mér arra sem tartanak érdemesnek hogy kimossák, mert lukas, tépedt, sokat megélt, felesleges.


Megmaradok abban amiben vagyok, itt itt maradok.
Csalódás ide vagy oda, itt maradok, itt tudom mire várhatok, itt tudom ki hogyan bánthat, itt nincsenek csalóka álmok, melyek nem sikerültek, beletörődve tengek és maradok , maradok csendben.

csendben csendben csendben



Innen visszanézve úgy tűnik, hogy minden, ami eddig történt velem, csak egy élet-árnyék volt.
Nem igazi élet, hanem annak az árnyképe. Mint amikor elmégy egy utcai lámpa alatt és a ház falán ott megy az árnyékod is. Majdnem olyan, mint az igazi, ugyanakkor ugyanazokat a mozdulatokat tükrözi, de hát az mégis csak egy megfoghatatlan, üres látvány. Egy kép, mely nem is létezik igazából.

Ich habe keine Träume

Meine Träume sind meine Flügel,
Die mich zum Himmel hinauftragen!

Nun ich habe keine Träume,
Ich suche meine Träume auch nicht,
Ich habe die verloren, Ich vermisse Sie nicht,
Ich bin einsam, allein.
Ich habe keine Träume.

Nun ich habe keine Träume,
Ich will auch keine haben,
Ich suche keine neuen, und finde auch keinen
Ich hasse die alten, weil Sie nicht war wurden.
Ich habe keine Träume.

Nun ich habe keine Träume,
Ich finde keine neue, suche nicht mehr verzweifelt,
Ich habe keine Ziele, ich lebe nur so weiter,
Ich hasse Sie alle, hasse diese da sein,
Ich hatte mall Träume, jetzt habe ich nur Schatten.

Meine Träume waren meine Flügel,
Die mich zum Himmel hinaufgetragen hätten!
(Én)

Kun Erzsébet - Családmesék

Régen olvastam, de már akkor ilyen családot, ilyen Édesanyára vágytam. Okos, értelmes, szerető családra, minden hibájával, tökéletességével együtt.
De nem hiába van az a mondás: -A szomszéd fűje mindig zöldebb.
Ezt a könyvet egyszer bátyám adta kölcsön nekem, sokáig tengett lengett a polcon míg egyik unalmas napomon bele nem lapoztam , és ahogy ez lenni szokott nem is tudtam lerakni míg végére nem értem. Akkor annyira megfogott e pár sor, hogy nem átalltam lapra kiírni, ezt találtam meg most és én is ilyen formán magyaráztam Életnek a dolgokat mert ez megmaradt bennem.

"-Mami! Hogy születik a gyermek?-álltam nagy ártatlanul anyám elé egy napon.
Minden szülő tudja, hogy egyszer felelni kell erre a kérdésre, tehát készülhetnének rá. Mégis úgy szokta érni őket, mintha derült égből villám csapna a fülekbe.

...

A mi étrendünkön azonban sosem szerepelt maszlag. Most sem akartak megetetni vele.
-Az úgy van - magyarázta teljesen természetes hangon anyám - , hogy egy férfi meg egy nő valahol találkoznak és annyira megszeretik egymást, hogy házasságot kötnek, mert egyik sem tudja már a másik nélkül elképzelni az életét. Aztán átölelik egymást szorosan, mintha eggyé akarnának olvadni, hogy soha el ne váljanak és a férfi, akinek az a hivatása, hogy megvédelmezze a gyengébbet: a nőt, átsugározza bele az erejét. Ha mindketten akarják az asszony szíve alatt kinő egy mag. Ebből a magból lesz a gyermek. Előbb incifinci, aztán gombocskányi és egyre nagyobb. Az anyja meg a szíve alatt dédelgeti hosszú- hosszú ideig, egészen addig, amíg meg nem születik. "
....
"Tulajdonképpen mi a szerelem?-faggattam anyámat.
-Jó üzlet!- mondta ő.
-Üzlet?
-Hát ha úgy tetszik, befektetés, ami szépen kamatozik.
-Ezt meg hogy értsem?
-Adok - kapok alapon. A felcseperedő ember eleinte egészségesen önző. Minden teremtett lény közül önmagát szereti legjobban. De csak amíg hatalmába nem keríti a szerelem, mert attól fogva a társát már jobban szereti önmagánál. És ha a szerelem kölcsönös, a társa is jobban szereti saját magánál őt. Így kapnak mindketten többet, mint amennyijük volt. És szeretetből kapnak többet, ami a legnemesebb valuta. "
....
"- Minden embernek meg kell hogy legyen a maga korához való esze- mondta anyám. - Tőlem ne várd, hogy bármitől visszatartsalak, de azt se, hogy siettesselek. A saját kontódra tervezel.
- A saját kontómra legszívesebben habzsolnám az életet.
-Persze. Hogy aztán elrontsd a gyomrodat, mint óvodás korodban amikor válogatás nélkül mindent összeestél. Mert mi jöhet a habzsolás után? Émelygés és csömör. Inkább ínyencként kortyolj az életből. Apránként kóstolgasd a szerelmet, úgy tisztábban érzed az ízeit.
- Tehát sokízű a szerelem?
- Csak annyira mint egy ünnepi vacsora. De az is aperitiffel kezdődik. Ha átugrod az étvágygerjesztőt, vacsora után már nem fog ízleni.
- És a szerelemben mi az étvágygerjesztő? A nagy nyitány?
- A várakozás az első csókra érett pillanatra. A sok-sok kis remegés, ami ott dobol az ereidben és felforgatja a véredet. Aztán az áhítat, ami körüllengi az első tétova csókot és egy, a hajadon végigfutó kéz simogatása, amelybe belebizseregsz a talpadig.... Ha mindezen csak át siklasz , mint egy lengő ajtó, olyat hagysz magad mögött, amit soha meg nem találsz. Hiába keresed majd harmincévesen, amikor asszonyi tudásod tükrében már felismered, hogy érték. Ezeknek az éveknek a hamvas báját többé vissza nem csalogathatod az időből. A nekik fenntartott hely a lelkedben örökre kongó üres marad."

Kis szünetet kérve - rágcsálótársaink

- E.T. haza - valahogy így érzem magam én is.
De hol van az a haza? A gondolat nyugalmam? És mégis megint nekivágnák a világnak míg meg nem találnám az egyensúlyt magamban.
Még mindig nem léptem, és most meg még egy darab szabad gondolatra sem volt ideje a kis buksimnak hogy megfogalmazódjon benne valami. Mindig elköteleztem magam valakinek. Hogy én mindig bele esek ebbe a csapdába. 20-án végre lehetett volna lehetőségem egész napot a strandol tölteni, mint a múltkor. Barnulni, vízilabdázni mert ám nagy élmény volt mindenki csak tátott szájjal azt kérdezgette hogyan rejtegettem eddig tehetségem. Heh nem volt nehéz az itteni városka ugyan tele van vízzel, de fiataloknak nem ad lehetőséget semmire a focin kívül. De egy fél órával érkezés után el is kellett hagynom a strandot segíteni kellett fuvarozni.
Azt Szombaton vendégeket kísérgetni, erre is én agyam buzdította magát, ne , azt meg krumpli szedés. és így tovább. Hát magam ástam a vermet.
Áh egy kis gondolatnyi szünetet kérek.... most.

Élet mert most ezt találtam ki Mazsolának . Elég megtetszett és illik is rá még ha néha falra is mászat. Szóval élet meg mintha az idegeimre akarna menni. Nem elég hogy még a füle botját sem mozdítja , de hazahozott egy kis vad egeret. Na szépen meg is volt ez a kis szőrmók a hétvégén hiszen otthon volt valaki mindig , este matatott amire mindketten felkeltünk. Na de a drága ma délutánra elszökött . Heh.
Vöröslik a fejem, mit is rághat szét ez 1 nap alatt nálunk?
Aztán szegényem odadöglik valahova, hogy az milyen illatot lenget majd.
De hát nem akarjuk, hogy megdögöljön szegény meg is beszéltük hogy szépen visszaengedjük mert a természetben mégis csak jobb neki.
Nem róhatok fel semmit Életnek. Mert hát én is ilyen voltam , tücsköt, bogarat, patkányt, pockot, őzgidácskát, még kis szoptatós pockot is vittem haza már kiskoromba.
Egyszer egy megtermett egeret is sikerült fültövön csípnem a kis kék fogdos virágmintás szoknyám tág kisvakond zsebembe belegyűrtem, és egész nap azzal sétáltam. Még jó apámra sem hallgattam aki erősen magyarázta, hogy beteg szegény biztos azért tudtam elkapni. Én büszkén játszadoztam vele futkostam , szökkentem, dicsekedtem, mint egy babával. Míg egyszer csak apám ki nem kapta zsebemből és el nem hajította. Na volt aztán sírás- rívás utána. Hú ördög és pokol mérges is voltam rá de nem nagyon törődtek vele.
Szóval élet kikészített mindennel amivel csak tudott.
Na most már nem kell félnem hogy az akváriumban nem érzi jól magát mert nem tud mozogni.
Így lesz a közönséges mezei egérből - házi egér.

Még mikor a nagy metropolisban éltünk, egy kis kanárit sikerült elcsípnünk és mivel az ottani állatmenhely nem vette be hát hazahoztuk szépen itt boldogan éldegélt míg Élet szerint a madárinfluenza el nem vitte. Ugyanis akkor a rádióban ez volt a sláger. Így kis kanárink mikor egyik nap eltávozott kénytelen voltunk ezt a magyarázatot elfogadni és nem és nem lehetett más mint ama influenza ami miatt szegényke távozásra kényszerült.

Könnyű állom

Nekem ez a régebbi előlapu jutott a könyvtárból, de talán jobban is tetszik.
Na szóval megint úgy vagyok hogy elmesélni a történetet nem akarom. Felesleges fáradozás lenne. Legyen elég annyi hogy a sorozatot érdemes egymás után olvasgatni, de külön külön és értelmes egészet alkot, és van mondandója e világgal is kapcsolatban. Burleszk azt hiszem ezt a szakszót olvastam műveiről.
A minap egy kigyúrt értelmes vicces sráccal futottam össze kezemben a könyvvel és megkérdezte miről is szól. Zavaromban zagyváltam pár sort kérdésére és tovább is akartam állni, na de kölcsönkérte a könyvet azt hiszem ezzel jobban megdöbbentett mint gondoltam.

Tehát nem csak én vagyok oda érte. (mármint az íróra gondoltam)

Szokásosan Teménytelen szamárfül készült a könyvből ebből pár részlet nektek.

"Végigsimítottam az arcomon, aztán rémülten a szamuráj elé hajoltam, mutatóujjammal a szemem sarkánál.
- Csak nem egy ráncot érzek emitt?!
Odapillantott , és bólintott.
Tovább tapogattam a bőrömet. Elakadt az ujjam a homlokomon.
- És ez?- nyögtem.
Rám vigyorgott.
- Véged van , élet. Beindult a ráncreakció.
Azután tovább szemlélt, felvont szemöldökkel, hosszan, tűnődön.
Zavarba ejtően. Kezdtem attól tartani, hogy fénysebesen mumifikálódóm.
-Mit bámulsz?!
- Nézem, ahogy öregszel.
Visszahanyatlottam a párnámra.
A serdülők lábujjhegyen kilopakodtak a szobából.
A szamuráj hasra gördült, majd rám, és felkönyökölt fölöttem.
-"Gyertyára sem vet
rossz fényt az , hogy folyton fogy:
amíg világít." (Fodor Ákos)
És megcsókolt."
....
A zseni : tudja azt, amit nem tudhatna. A tehetséges: tudja, amit tud. Az ügyes: azt sem tudja amit tud.
....
És ezt többnyire nem az általam viselt kendőnyi textíliák tették, nem is az alakom - melyről jót, vagy szót se! - hamen a kisugárzásom. Ami hol volt, hol nem.
Ha éppen közömbösen hagyott az élet, ha egy időre bensőleg is hozzászürkültem a köznapokhoz, akkor női aurám sem ragyogott köröttem. olyankor csupaszon is járkálhattam volna, az eb sem pillant rám.
Ám amikor zúgott a vérem, és ruganyosnak éreztem porcikáimat, és szálldosva lépkedtem, és áttündökölt rajtam az életvarázs, megpörgettem magam körül pasasokat, nőket egyaránt. Miként mindenki más, ki éppen kivételes ajándék állapotban leledz.

És még sok szép és jó, de nem fárasztalak titeket.

Csokor, nyomor, okol - álmom bomol

Múlnak az évek és mindig rádöbbenek mennyire nem szeretem ezt a napot. Már megint vége a nyárnak, a meleg is messze szál. És én nem szeretem a hideget, mert mindig fázok, vagy túl felöltözöm, vagy túl lengén. És fázok. Vagy éppen ha nem akkor valaki hideg lábakkal, tagokkal, testtel bújik mellém az ágyba mint egy hüllő ronda hideg testtel.
-Hideg, mint a béka popsija. -szoktam mondani és mindig nevetnek, és csak azért is odadugják lefagyott tagjaikat, hogy rajtam melegedhessenek. Brrrrr.

Szóval nem szeretem, mert már megint arra emlékeztet hogy öregszem.
Nem értettem meg soha sem, miért nem lehet a korról, korosodásról, beszélni a nőknek, miért tabu?
Hiszen milyen tisztelet , milyen sok szép tapasztalat rejlik mind e mögött.
Most irulva pirulva én is ott tartok, hogy majdnem szégyenlem, sőt szégyellem is mert - Már belőled sem lesz semmi. - megnyilvánulást hallottam egy szájból, ami megint rosszul esett.
Igen én azért szégyenlem , és mondom pusmogva, fogaim között kiszűrve a korom, mert nem tudok semmit sem felmutatni. Semmit.
És tudom, tudom, ti most mind azt mondanátok hogy :
-De még hátad mögött az élet.
-Hiszen még lehetsz most is valami, valaki, aki akarsz.

De ez nem segítene. És nem segít hiszen belül tudom én is de. áhhhhhh
nem vagyok elégedett.
Hova tűntek a gyermekkori álmok?
Hol van a régen dédelgetett királyfi fénylő sörényű lova, amit ellophatnák tova száguldva szerencsétlent ott hagyva a vadvirágos bokrétával?
Hol a harmónia? A megszokás?
A kis kacsalábon forgó rumlis kuckó?
Hova tűntek a bálok, udvarlók, bohókás mámoros sóhajok?
Hiszen néha még felkelni is fáradt a lelkem.
Hol van a halandzsázó, elégedett kornyikálás a barátokkal?
Hol van az idő magamra, másra?
Hol van az a boldogság, amit a paplan alatt sugdosva kívántam?
Hol az a sok szép mese mit magamba olvastam kislámpa mellett éjszakánként?
Hol az a kis boldogság , biztonság, elégedettség érzés?

És most csúnyulok, de hol az a Dagobert bácsi pénzes éléskamra amiben minden reggel megfürdhetek, hogy aranyozott legyen a bőröm?
Hol van a rózsaszínű karbiom?
Hol a Kleopátra tejes fürdőkád?
Természetesen gyermeteg gyermek álmok . hehe . de azért kiírtam magamból.

Hol van az az istenség az égből ki rám pillantva lekívánkozik a földi halandókhoz, hogy elcsábítson?
És ebbe bele is pirultam. :-)
Szóval ezért és ilyen dolgok miatt.

Áh, egye fene ez a nap is elmúlik egyszer. Túl leszek rajta, csak összeszorítom a fogamat, ha éppen kikívánkozik belőlem valami számukra megdöbbentő. És akkor is kibírom ha cakkosra rágcsálom belül a számat.

És még is. Hol van az üveggolyóm, a távolság, Nem vagyok én Tűzoltó, vagy katona sem vadakat terelő juhász.

Hol van a csinnadratta?

Én én vagyok.


"...De én csak én vagyok,
Vedd, amit adhatok!
És ha tán kevesled,
Fess magadnak te szebbet.
Mert én csak én vagyok,
Vedd amit adhatok...
(Nemes Nagy Ágnes)

Tündértánc 2. kötet

Valahogy megint feleslegesnek tartom ódákat zengeni e könyvről, magáért beszél. Ez a pár részlet amit a sok szamárfüles oldal közül kiragadtam mostantól megmarad örökre. Itt nekem, mindenkinek.
Túlköltöttem a könyvkeretemet és hát bementem a könyvtárba. Ott csak az a baj hogy a legújabbakkal nem találkozni. De nem keseregtem. Igaz már majdnem mindent elolvastam tőle de újra és újra jót tesz velem.

Jót tettek a varázslatok, a képzelet, a lelkemnek, énemnek. Felemeltek. Elringattak. Babusgattak.


"Ha a Patano- királyság megszabadul az agoli rablólovagtól és szörnyetegeitől, s azontúl nem félelem lesz a lelkeket igázó legfőbb érzés, a szülők megpróbálhatják majd oly fajta elvek szerint nevelni sarjaikat, melyek szellemében megkímélnék őket minden fájdalmas testi és érzelmi élménytől, mondván : ők már épp eleget szenvedtek. Ez esetben neki, Roccának nem az a dolga, hogy rájuk szóljon, miszerint: rosszat tesztek ezzel, hibáztok?! Gyermekeiteket hagyjátok néha orra esni, olykor csalódni, elkeseredni! Ne higgyétek, hogy az egészséges fejlődéhez nincs szükségük fájdalomra, búbánatra, dühre is !
Vagyis, tűnődik a lány, most meg kéne fogalmaznom, mit jelent, hányféle lehet a szeretet. Másmilyen az , amit a szülő érez gyermeke iránt, mint az , amit Kaiden illata, hangja, látványa vált ki belőle, s megint másféle húrokat rezget benne Seym és Lilia, pláne Rongyó. Ám: mindegyik érzületnek az a lényege, hogy annál gazdagabbá tesz, minél többet adsz bele. Olyan kút ez, amelyet sosem leszel képes kimerni, ha ismered a forrását tápláló titkos varázsszót."

"Megnyugodhatsz, nem vagy szerelmes. A szerelem nem birtokol, nem is bitorol. Nem szolgává tesz, hanem felszabadít. Nem gúzsba köt, hanem ünnepi csokorba. Kutass tovább, vagy egyszerűen csak várj, amíg rátalálsz."

Jojó játék - Elvárások

Játék határok nélkül.


Olyan ez mint a jojó elgurítód, és ha fájón távolra kerül mégis visszavágyod, és akkor egy mozdulattal változtathatsz elhatározásodon. Így nem vállalsz felelősséget tetteidért, kimondott szavaidért. Játszol magaddal, vele, az élettel.

Egy barátsághoz is, mint minden emberi kapcsolathoz 2 ember kell, soha sem 1 ront, soha sem 1 hibás létezik. Kölcsönös alakulások, reakciók, ellenreakciók váltják ki az emberből azt ami a másiknak aztán hirtelen feltűnik és azt a mérhetetlenül fájó, tátongó, égető, dühöngő érzést kiváltják, mely megpróbál égető erővel visszavágni ha engedjük. Ha engedjük. És ha engedjük, hogy dühöngjön a létben, a másikon hogy örültként vigyen az utálat utunkon akkor a végén észrevesszük és talán már túl későn, hogy elcsapkodtuk a körülöttünk lévő jótett lelkeket. Azok menekülve tovaszálltak, elsuhantak, rebbentek, mert segítő kezükbe tőr került a fájó könnyek helyett, hátukba balta a baráti simogatás helyett, szemük közé őrjöngő parázs, mely most marja és ködösíti látásukat, az őszinte könnytől áztatott szempár helyett. És tovább tombolás melyet nem állíthat meg semmi csak saját maga.
2 ember ereje kell e lánc ismételt összefűzéséhez, 2 ember akarata, 2 ember elhatározása, 2 ember szeretete, 2 ember megértése.

Elvárások
Miért vannak, mire jók és miért csak rosszat szül ez a szó. Pedig biztos van jó értelme, eredménye is csak most nem látjuk.
Tönkretesz, elválaszt barátot baráttól, társat társtól, felnőttet- gyermektől, szülött - lányától, fiától és nem hagy maga után, csak romokat, port, káoszt, és fájdalmas tátongó fröcsögő kínt.

Nem segít , a csitítás, a simogatás, vigasztalás, mert nem attól jön kitől igazán vágyjuk, nem az ül ott ki valóban csillapíthatná azt a fájdalmat mit okozott. Nem is hiszen nem ő okozta és hiába szajkózzuk, hogy ő biztos nem tudta mily lukat éget szavaival, tettével, kommunikálni kéne, beszélni egymással, nem elordítani egymás mellett süket fülekre találva, hanem beszélgetni.

Olyan ez is mint a kiábrándult szerelem, érzelemhiányos, felesleges beszédcsődület, mert nem hallják meg szavukat, mert a jó akarást is csak bántásnak, szúrásnak érzik, a jó szót fájó visításnak, simogatást kellemetlen érdes érintésnek mi megborzongatja a lelket is. És csak fáj és fáj és csak fájni tud, a tehetetlen düh, kín, akarat, érzés mit a másik iránt táplálsz váltogatja egymást az mégis mintha nyilakká , tőrré, dárdává, gonosz varázslattá változna mire odaért a szeretett személyhez nem maradva jó szó, szeretet, bánat, könny imádat benne.

És ha ezen értelmes 21 -edik századi értelemmel ez nem megy akkor is meg kell értenünk, hogy a másik egy személy melyet más vágyak más érzések motiválnak, mást tart fontosnak mint mi. Ő nem mi vagyunk és ez így van rendjén, ez igy jó. Hagyjuk kibontakozni , elszállni a madárkát ha egyszer már engedtük repülni és belekóstolt szabadságába, azt szépnek jónak találta, vágyva tekint vissza rá. Nem lehet csak úgy megerőszakolni gondolatait, gondolatmenetét, érzését, értelmét. Nem lehet ráerőszakolni vágyainkat, akaratunkat, általunk elpuskázott lehetőségek kihasználása nem az ő feladata, útja nem a mi utunk neki sajátja van. Akkor is ha fáj, hogy nem ért, nem érzi hogy szeretjük, mert számára káotikus tánc helyett csak ide oda vonaglások jönnek át és látszanak mely értelmetlen és sértő.
Meg kell találnunk az utat a másikhoz, közben legyőzve külső és belső akadályt. Én ebben már nem tudok többet adni, nem megy ez a csata szétzúzott , megölt, mert valahol kettőtök között voltam fél úton, tompítván az egymásnak küldött nyálkás trutymót, mely fujtogat. Próbáltam általatok mondott bántó tüskéket lefordítani másik számára érthetővé igazi mivoltu szeretetté variálni. Nem húztam se ide se oda, próbáltam kommunikálni és értésetekre adni állandó acsarkodásokkal nem juttok előre, nem lesztek a másik számára érthetőbbek, szebbek, jobbak. Nem fognak jobban felnézni rátok, se te, se ő nem fog figyelni mert kacifántos vonaglás, óriási fülsértő lárma egymástól tovább taszít és méterekről melyre eltávolodtatok nem engedi hallani suttogó kérést sem már.
Jót akartam tenni hozzám közel állókhoz, és közben reméltem hogy az a valaki is meglátja a lényeget. Hogy Ő is megért éngemet majd. Félek nem így lett. Remélem viszont hogy nem örökletes és azzal hogy én még megértem Mazsolát, mozdulatából, rezdüléséből, illatából, szemem sarkából is látom szemének változását, hogy még jó úton haladok. Még lelki társak vagyunk, még azok.

Úgy mint régen. Eszembe ötlik és látom magam előtt, ahogy elhatároztam, könnyes szemmel a kórházi ágyon - ÉN Leszek a legjobb - , és ebben a pillanatban vettem észre, hogy mögöttem ott gubbaszt még a dadus ki kezembe adta átnyújtotta, e törékeny mécsest. Rápillantván láttam szemében a mérhetetlen szeretetet, átérzést, boldogságot, életet.

Nem lettem az és nem is lehetek, de tanulok ,melletted, veled együtt, életről, emberről, természetről, rólam, rólad, mindenkiről.

És ha értetlenül állok előtted egyik napon, ne átalld feladni, hogy megérts és megértselek.



"Ich habe gelernt, dass du niemanden dazu bringen kannst, dich zu lieben. Alles, was du tun kannst, ist jemand zu sein , den man lieben kann."
"Én megtanultam , hogy senkit sem kényszeríthetsz arra hogy szeressen téged. Minden amit tehetsz, hogy olyan valaki leszel akit szeretni lehet. " ( ismeretlen)

Öl - e lés ?

http://www.festomuvesz.hu/lorinczy/

Mondd, mi a szeretet

Könnyű szeretni azt, ki kedves,

szelíd, jóságos és figyelmes,
ki mindig csak ad, de sose kér,
Ó, mennyire szeretjük mindezért.
De azt szeretni, aki durva,
szava sértő arca mogorva,
tudod, hogy tüskés, mégis szereted,
Na látod, ez a szeretet.

Könnyű szeretni a jó barátot,
élvezni vidám társaságot.
De a szenvedőt, ha szánja szíved.
Ha éhezőnek nyújtasz kenyeret.
A tétovának adsz egy jó tanácsot.
Vigasztalod a sírót, hogyha látod.
Letörlöd a fájó könnyeket.
Na látod, ez a szeretet.

Aki becéz vagy lágyan simogat.
hogy tudjuk szeretni azokat.
De szeretni a mindig lázadót,
a hitetlent vagy a támadót,
a közönyöst, a bűnöst, szennyest.
Ilyenek vagyunk, s az Isten így szeret,
irgalma megnyitotta az eget.
Na látod, ez a szeretet.
(ismeretlen - egy lelkész ajándéka)

Halál leheletét érezve avagy A kaszás közel jár

Furcsa egy hétvége volt. És habár én jól vagyok, belül legbelül még mindig minden idegszálam remeg, és kocsonyás. Az a kis külső burok ami tartja néha meginog, ilyenkor remegni kezdek és valami furcsa nyugtalanság fog el. De jól vagyok.

Szombaton elvoltam megint egy kicsit bulizni, és beszélgetni , táncolni a barátaimmal. Jól éreztük magunkat. Úgy kb. 4 vagy 5 órára értünk haza, pontosan nem tudom arra volt csak erőm hogy levetkőzzek és lefeküdjek.
Valami 1 - 1,5 óra alvás után jött a mama és keserves hangját halva felpattant szemem azt képzelte reggel van és kelni kell. De az ő hangja valami teljesen másról árulkodott, rettenet, félelem, kétségbeesést.
-Menjünk a kórházba, valaki hívott, nem tudom ki, valaki megsebesült, de ki ? - jött az összefüggéstelen szöveg mert ő is meg volt zavarodva.
-Nem nem, nem esünk kétségbe.-mondogattam
Aztán jött a találgatás ki is lehet az. És ez szörnyű volt. Rettenetes, kétségbeejtő.

Mire beértünk észrevettem hogy nagy káoszban igaz előcibáltam egy nadrágot a kocsiból, habár addig alsóneműben jutottam ki, de papucs, cipellő , pantofel nem volt se a kocsiban se a lábamon.
Nem is érdekelt.
A kórházba egyidejűleg érkeztünk a mentőkkel.
Tesó aki Tűzoltó beszállhatott a mentőbe. Ő volt aki kiért a helyszínre.
Nem is mondom ez volt a rémálma hogy egyszer rokonhoz kell kimennie és tehetetlen is lesz.
Az volt az elmondottak szerint már nagyban lángokban állt az autó nem tehetett semmit. Csak a csoda és az akaraterő mentette ki a balesetben szenvedett bátyámat.
Szörnyű reggel volt. De végül is nagyobb testi sérülést megúszta.

Viccelődve képen nevettük a halált , nem próbálva tudomást venni ottlétéről. És palástoltuk rémületünket. Talán hálát is kellene valahogy rebegnünk neki?

Délután úgy volt a sürgősségiről felkerülhet a Traumatológiára.
Így adott időben visszamentem a kórházba úgy sem tudtam magammal mit kezdeni fel kellett dolgoznom a dolgokat így könnyebb volt.
Az 1 órai átköltözésből kb. 6 órára lett valami. Addig átéltem egy pár eseményt.
Átéltem a tévében oly gyakran nézett Vészhelyzet gyakori sürgés, forgását, futkosását. Megrázó eseményeit. Pedig nem akartam.
12 Órás munkarendben dolgozó személyzet egy kisvárosi kórházban a sürgősségin teméntelen stressz helyzetben próbálják megtenni a magukét.
Ez miért érdekes az embereknek, vagy csak kíváncsiak és azért nézik a Tv-ben.
Itt karnyújtásnyira tőlünk történik meg mindez és mi valahogy tudjuk hogy van ez a sok rossz és szerencsétlen sors, de megpróbáljuk elnyomni magát a gondolatot is. Miért ? Hogy túléljük. Hogy tudjunk tovább lépni. Mert amíg nem gondolunk bele addig nem félünk. És nem is akarjuk elhinni hogy velünk is megtörténhet ugyan ez.
Én csak egy intubálást láttam, de elég is volt. Lótás- futás közepette, talán újraélesztés is volt de abban nem vagyok biztos. És igazából nem is akarom tudni. Gépek felszerelése, ilyen olyan anyagokat keresve futkostak az orvosok, segítők, asszisztensek.
A kaszás ott lebegett körülöttünk, várva hogy jut e neki valami, valaki.

A történetet aztán az anyuka mesélte el mikor mindenkit kizavartak a váróba.

Kullancs csípés.

Az a rettegett dolog amiről eddig csak a tévében hallottunk és nem mertünk belemerülni eddig.
Agyhártyagyulladást okozott ami következtében a 2 gyermekes anyukának epilepsziás rohamai lettek.
Kezelték, kapott rá gyógyszert is de ennek ellenére voltak rohamai.
Ez az éjszakai is ilyen volt. Rohammal teli óránkénti kínszenvedés.
Mire olyan hajnali 1 óra körül hívva lettek a mentők, mert mikor két roham között nem tudta ki áll mellette, nem ismerte fel saját lakását, anyukáját. Közben elcsípett fél szavakból az orvosok beszéde közül kiderült.
Rohamok közben beütötte a fejét és megsérült a koponyája. Mennyire nem tudom. A rohammentő is késett mert egy másik epilepsziás beteget szállított ép.

Próbáltam döbbenetemet leplezni és inkább megnyugtatni az egyedül ácsorgó anyukát.

És jöttek és jöttek a betegek. Egy forró olajjal leöntött lábú anyuka, egy kigyúrt kopasz, tetkós nagy macsó törött karral. Egy epekőbe szenvedő fiatal srác aki elég rosszul nézett ki mégis úgy délután 5 kor saját lábán dalolva távozott.
Az orvosok találtak úgy 5 perces szünetet délután 5 órakor, hogy megebédeljenek, de már jött is a következő páciens egy öreg ember. Erre már nem voltam kíváncsi, csak a hangokat hallva és az öregember hófehér bőrét látva futkosott a hideg a hátamon. És rettegtem mert ott volt a halál szaga az orromban.

A kaszás közel jár.
De ki dönti el a sorsunkat, ki mondja meg hogy még meddig élhetünk?
Szerencse volt hogy nagyobb baj nem történt. Ki osztogatja a szerencsét? És ennek a 2 gyerekes anyának miért nem jutott ?

A moirák a végzet irányítói szövik életünk aranyfonalát. Valamit megszőnek előre valamiben viszont meghagyják a választás lehetőségét?

És ki milyennek látja a kaszást, a halált, gonosznak, szépnek, rettentőnek, csontvázasnak?

A nap jó részén próbáltuk elterelni a figyelmünket a kórteremben bolondoztunk, viccelődtünk így sikerült magunkban is a feszültséget elnyomni.
Ma végre kicsit aludtam is habár elég nagy karikák voltak a szemem alatt és még mindig nyomasztóan kocsonyás a térdem.

De dolgozgatok és vagyok és élünk.


Élünk mindannyian.

Udvari előadás

Nekünk, akiknek szabadságunkban áll dönteni a saját sorsunk felöl, az érzelmeink a legfontosabbak.
"Nora Roberts"

Véget ért ez este. minden, mit tettünk, és mit tenni szerettünk volna, nem számít többé. Holnap új nap virrad, és mi nem leszünk- nem is léteztünk soha.
"Nora Roberts"

Fogtündér

Kutakodtam, pakolásztam, a káoszban rendet próbáltam teremteni.
Habár nem söpörtem a szőnyeg alá a szemetet, a pókokat is csak kikergettem, a hangyucikat is csak kiporszívóztam majd gyorsan kiráztam őket a szabadba és az ágy alól is kikotortam az évek óta ott tárolt bőröndöket, kicsit belelestem mindegyikbe.
És lám lám mit találtam.

A fogtündér levelét.
Egy kis szelencével , ami igaziból egy kék gyűrűtartó és Mazsola első foga lapult mert durván kitörte 4 alsó fogacskáját kb. 2 évesen mikor nagypapi kis teheréből kiesett.
De az első szabadon kijött fogacska volt.
És ezt írta neki németül.

Kedves.....
Gratulálok az első foghiányodhoz. az első tejfogacskád kipottyant. Nemsokára ennek a helyére egy új fog fog nőni, az is lehet hogy már látszik is egy kicsit.
A fogváltás mutatja meg neked , kedves Mazsola hogy egy nagy érett okos gyermek vagy.
Anyukád és Apukád nagyon büszke lehet rád.
Vigyáz nagyon az új fogaidra , ezek végigkísérnek az életeden.

Évente egyszer látogass el a fogorvoshoz.

Egy picurka ajándékot találsz a párnád alatt, fogad szeretettel.

Üdvözöl téged
a te Fogtündéred

Természetesen ezután alig várta hogy kihulljon az összes foga amin Óriásit kacagtunk.
Majd minden nap a tükör előtt álldogált reggel és türelmetlenül húzgálta fogait. Azok hajthatatlanul vártak igaz még egy pár hónapot.

Öreg Grizli medve

Egy 55 körüli férfit figyelek már egy jó ideje. Figyelem, mozgását, ténykedését, beszédét, életét.
Megkeseredett. Ő is elveszítette a reményét. Felnevelte gyermekeit, azok vitték is nem is valamire. Ő meg gürizett, dolgozott értük. És mit ért el? Kevesebbet keres több mint 25 éves hűségével mint egy újonc. Hol itt az igazság.
BOLDOGTALAN
Látom, hallom , érzem.
Alig aludva reggeltől estig kinnlakója magát át a napon. Látom, hogy eltűnt a csillogás a szeméből, csak tompa homályos, fátyolos szem tekint vissza a világra.
Már nem nevet, nem élvezi az életet, melyet szerintem egy kínzópadhoz hasonlít, ő is.
Ezek az én kilátásaim? Boldogtalan elégedetlen leszek, és olyan mindenen zsörtölődő ? Még a gyermekkacajon is.
-Sokat vállalt magára, nem szabad, felesleges megszakadni, úgy sem bírja az ember. Így csak annyit vállalj amennyit eltudsz viselni te magad egyedül.
Talán ott is elrontotta hogy nem osztotta be a feladatokat a fiai között. Talán ott is.
-Isten nem bottal ver. - mondják- Igen igaz hanem máshogy adja vissza tőle kapott kegyetlenséget, vagy éppen ugyan azt adja amit te adtál neki.
Megkeseredett , morgós öreg mackó lett belőle. Amolyan veszélyes grizzly medve, aki mindenkire nekitámad. Maga köré csapva elkergeti közelében lévőket, megfélemlíti és kicsit talán az utálkozás határához sodorja. Megbántja őket.Őrületbe kergetően. Fenyegetően.
Nekem is ez a sors jutott. Ezért harcolok életem végéig és kilátástalanul boldogtalan, zsörtölődő öreglány leszek.
Fáj, fáj látni hogy ez történt. És nem ő az egyetlen. NEM Ő.

NEM Ő.

A szél honnan jön és hova fut...

Nem tudtam elaludni.
Nem ment. Éjfélig olvastam, kínlódtam magam a sorokon keresztül, vagy egyszerűen olvastam, hogy hogyan nem tudom, mert közben a gondolatok máshol voltak. Pedig azért olvastam, hogy ne arrafelé kandikáljanak, ne arra a gonoszra gondoljanak, másra, jóra, pozitívra. Átugrottam a bekezdéseket és megint csak azt a boldogító érzést hajszoltam a sorokban ami meg-meglengeti lelkemet. Belefacsarva, hogy érezzek is valamit, valami egyszerűen JÓT. Azt az érzést ami összeszorítja a gyomromat, és elborzongat, beleremegtet a gyöngyöző örömbe. Hogy átélhessem. Hogy érezhessek valami megrázó gyönyört. Boldogságot, elégedettséget, közelséget, mámort. JÓT, finomat.
Feszült mivoltomat régi távolban lévő barátok borzolták fel.
-Miért nem jelentkezel? - faggattak
-Nincs időm. Lótok, futok. - így is van , idő és energiahiány miatt. De valóban miért is vagyok ilyen hűtlen hiszen hiányoznak, fáj hiányuk. De felelevenítik elvesztett álmaimat is ezen beszélgetések, és még jobban elgyengülök.
Elgyengülök mert beszélnek, beszélnek, fájdalomról érzésről, életről. És nagyon együtt érző lévén én átérzem fájdalmukat, azonosulok velük. Hiszen barátaim, hiszen ha kommentálok szóáradatukhoz, akkor tudják figyelek, tudják velük vagyok.
De most képtelen vagyok rá , kiszívják azon kicsike elememet ami még felébreszt reggel, ami kidob az ágyból hogy induljon a reggel, ami a szemem héját felpattantja és látni engedi a plafont.
Nem birom, hiszen elég az én fájdalmam, én történetem, reménytelenségem.

És erre döbbentem rá tegnap este a holdfényt mereven fixírozva. Arra - hogy megtaláltam a bajom mivoltát , arra hogy megvan az ok Az összefüggés.

Rádöbbentem elvesztek az álmaim, reményeim. Ez a baj. Döbbenet. Most akkor...
Nem hiszek már az álmokban, nincs reményem ebből kikecmeregni. Megtört az élet.
Meghaltam. Lepek, kényszerből teszem egyik lábam a másik után, de minden egyes lépésnél feltűnik hogy az a hely ahova lépek soványodik, foszlik, kevesebb lesz, és lassan eltűnik. És ha eltűnik akkor nem a semmiben leszek hanem még nagyobb purgatóriumban vergődve.
Hold telihold talán mi este fenn foszforeszkált. Rondácska felhőket fujt a szél, és néhol elhomályosította a holdat, bemocskolta, mint egy pocsolya. Elfedte, és rátelepedett. Mint azok a kráterek mik benne mélyednek és nem lehet soha többet eltüntetni azon égésfoltokat, nem lehet kimosni. Ottmarad a nyoma.
És a szél csak fúj fúj. És erről eszembe jutott egy kis gyermekvers.


A. A. Milne: A szél hova fut...

Senki meg nem mondja,
mit senki se tud,
hogy a szél honnan jön
és hova fut.
Szárnyal valahonnan
nagyon sebesen,
utol nem érem
rohanva sem.
De ha sárkányomat
elereszteném,
napokig repülne
az ég peremén.
Aztán megtalálnám,
ahova leesett,
s tudnám, hogy a szél is
odaérkezett.
Akkor megmondhatnám
a szél hova fut...
hogy honnan jön, arról
senki se tud.


És ugy hajnali 4 után sikerült is elbóbiskolnom, majd 7 kor automatikusan megébredtem, habár felkelni nem bírtam. Nem ment.
Forgolódva a párnán megéreztem mazsola illatát és gyorsan beszívtam mámoros illatát. Kicsit szomorúan gondoltam hiányára, most ő sincs, nyaralgat, jó lenne beszélni vele, az jó lenne.

És

Most mi lesz?
Értelme nincs hogy legyek, hiszen céljaimat addig hajkurásztam, annyiszor de annyiszor visszadobott az a fal. Azt amire vágyok nem érem el soha, álmaim beteljesületlenek maradnak mindvégig. Örökre.Értelmetlen dolog, nincs kiút, nincs kar mibe belebújva elfelejteném. És ha lenne is elégedett lennék ha más oldaná meg az élet harcát helyettem?

Régi mesékre emlékszel-e még?

Atom anti


Cáplai és Cápeti



Barbapapa


és Popeye, Varázsceruza, Pampalini, Praclifalva lakói, Csip-csup csodák,

Cukorfalat


és és és

Furcsa társ a magány

"Ha az ember magányra vágyik, akkor nem az egyedüllét, hanem csak a megfelelő ember közelsége kell neki."

Az emberi lény ugyanis el tud viselni egy hét szomjazást, két hét éhezést, és akár évekig elviseli, ha nincs fedél a feje fölött, de a magányt nem viseli el. Minden kín és szenvedés közül a magány a legrosszabb." Coelho


Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz.
Richard Bach

A csend beszél tovább....

Sajnos nagyon sokan hiszik azt, hogy a csend olyan űr, amit mindenképp ki kell tölteni még akkor is, ha nincs fontos mondandójuk. "Saprks, Nicholas

Kicsit csend van. Csend belül. Kívül a világ ordít, kiabál és zakatol, de belül csend és csend honol. A csend tiszta és szent dolog. Képes nemes egyszerűségében gyönyörűbb lenni, mint akármilyen hang. Két hang között, ami gyönyörködtetett, ismét csend van. Ha hallgatunk valamit , akkor a csendek között megbúvó hangokat figyeljük. Csend. A csend minden alapja. Csend nélkül nincs hang, viszont hangok hiányában a csend az úr. A csend honol lelkemben, és mégis annak ellenére hogy sokszor élvezem, most nem nyomasztó, fájdalmas. Valahogy meg kell törnöm a lelkemben lévő csendet.


Senki sem tisztul meg attól,hogy tovább hempereg a sárban,és hosszasan kesereg jelenlegi vagy múltbéli gyengeségein.Ez a viselkedés egyrészt önmarcangoló magányhoz vezet,másrészt eltakarja előlünk az „itt és most” nagyszerű lehetőségeit. "Nydahl Ole

Az élet megpróbálkozik kiakasztani - sikerrel

Talán ez a normális , talán nem. De most csak vagyok. Elgondolkodtam hogy miért is van az hogy a boltban vett finom nápolyi szelet csokibevonata a papíron landol ilyenkor olvadozva ellenkezik, hogy a hasamban landoljon. Hát nem azért választottam ki, hogy így cserbenhagyjon. Mit volt mit tenni elfogadtam a helyzetet és kolléga csodálkozó arckifejezésére nem figyelve órák hosszat szopogattam azt a plasztik darabot, hogy a csokimasszát kinyerjem a csomagolásból. Hmmm, akkor is finom volt és addig nem adtam fel míg teljesen simára nem nyaltam a celofánt. Ez már csak így van nyáron. Ez van ezt kell szeretni.

Akkor már viszont kiakadtam mikor munka után kb. 3 órát bajlódtam azzal hogy mindent rendesen megöntözzek a kis kertemben, mire végeztem is a művelettel és valamelyes elégedetnek mondhattam magam az eredménnyel, indultam volna nyuliknak lucernát hozni. MEGEREDT. Áhhhh. Mindegy én csurig áztam és élveztem. Élveztem a villámot, a komor sötétkék felhőket az égen, a hirtelen meginduló szellő áradatot. Kárpótolt érte a gyönyörű termés melyet leszedtem.
Kárpótolt a csend és a vihar közeledő hangja, hol erősebben hogy gyengébben zúduló eső.
Bevackoltam az ágyba és élveztem hogy megfáradt izmaim, amiket újra éreztem mert annyira fájt, de fájt ám, és tudtam hogy van izmom. Bizony csak eddig elbujt.