Megszületett a döntés

Igen , igen. Nagyon nehéz volt, még most is nehéz és folyamatosan azon agyalok jól döntöttem e? Vagy megint egy vak vágányra tévedtem amiről előbb vagy utóbb kisiklik a vonat. Egyik szemem sír a másik pedig nevet. Egyrészről allig várom hogy elkezdődjön másik részről félek is. Akarom meg nem is.


Olyan hirtelen jött. Egyszer csak ott volt a kinit munka és még az nap fel is vettek. Nagyon szimpatikusak voltak és családiasak. Ami nekem nagyon fontos, nagyon. Hogy a munka alatt is jól érezem magam, hogy megy, hogy haladok, hogy mindenki teszi a dolgát. És végre azt csinálhatom amit akarok. Örültem és féltem is féltem a kiúttól, féltem a hiánytól, féltem a sok rossztól ami közbejöhet. És persze örültem , rajongtam és képzeletbe már el is költöttem azt a teménytelen pénzt amit még meg sem kerestem. De jól esett látni a kiutat, hogy valan amiért az ember dolgozik, tesz és van. És nem csak az itthoni nyomor hogy hó végére még gyógyszerre sincs pénz.


Azt persze az ember álljon több lábon tehát a meghirdetet kereskedelmi cég állására is aznap mentem . Gondoltam eljátszok egy kicsit valami kicsike pozicíóra jelentkezve, minden eshetőséget fenntartva meg hát ha megigértem akkor megyek. 2 nap mulva persze már vezetői csoport foglalkozásra hívtak vissza az előző 3 hét mulva jelentkezünk helyett. És hát mentem azért oda is hisz mindig tanulhat az ember.
Jól éreztem magam, majd egy gyors Psziho teszt. És uzgyi haza.
Este persze hívtak hogy hát az igazgatóval sem beszéltem mennyek vissza 6 ra. Akkor már hulla voltam, nagyon. Na megint egy kis izzaztás de hát már NO koncentráció igy ugy gondoltam hogy hát ok akkor ugy sincs más választás és hát ezért örülök is van okom nyugodtam kimenni is mert ide nem vettek fel.
Na reggel hívtak hogy hát elötte este nem értek el igy most fél óra mulva tali első megbeszélés és stb. stb. szerződés stb.

Sokat számít hogy milyen a vezetőség és ez azért jónak tűnik. Tehát ok. na de akkor mi lesz a kinti munkával. hogy legyen.

Meghatározza a további sosomat, sorsunkat.
folyt köv. ha megérett rá a sürgösségiről, a mandulaműtétről, a folyamatos férfi zaklatásokról, a külföldi álláslehetőségi zaklatásról és ez pont most mikor már nagy nehezen döntöttem.Grrrrr.
Ja és a sok kis piros csomagról amit nem a mikulás rakott a kocsi szélvédőjére.
ÁHhhhh.

TAra tam tam tam tam tam, szün szün.

Tara tam tam tam tam tam

La la la lala la ......hmhmhmhmhmh

HÁt igen és mindennek ellenére a karácsonyi dalok ringatják, pszihózák, nyugtatják a lelkem .

Azt hiszem tudatalatt mert különben felrobbannék.

Rádió ne szünjél meg késői riport.

Jesszussssssssssss.
Ősrég óta nem volt időm, helyem az internetyhez. Most akkor úgy gondoltam hajrá belevetem magam. De ismételten rá kell döbbennem hogy nem tudom visszahozni azokat az érzéseket amik akkor aznap gomolyogtak bennem és formálták gyorsan tűnő napjaima. Rohan az idő. De hogy hova azt nem tudom napok , hetek azt hirtelen jön a következő hónap kezdete és én megint úgy érzem hogy haszontalanul teltek napjaim, felesleges vagyok. Nem is mondom szörnyű érzés.
Arra emlékszem most egy pohár borocska után degeszre etten hogy nem örültem ugyan a S. Rádió megszűnésének, de már eleve lehetetlennek láttam, mert az életben nincs happy end, kilátástalan a helyzet. És őszintén előjött emberi mivoltom, igaz hogy csak reggel hallgattam, a piros szalagot is csak gondolatban akasztottam ki a kocsira. Bocskornak sem árt ha nincs elbírva, nem bírom, túl bekébzeld, Boros meg a Lali királyban nem tetszik, találn Voga az aki ari de őt meg csak néha hallani ja meg ott volt neki a tanári pályája tehát nem kell félteni. Nem árt ha őnekik is rossz és a gazdagok is érzik egy kicsit azt a szorongást amit a köznép. Ez volt a ronda oldal és habár kár értük nem szorongtam emiatt. Éjfélig hallgattam természetesen a véget is
Ne szünjél meg. - volt azt hiszem a végszó. Elötte emberi mulatozást hallottam tőlük ami valahogy megint közelebb lopta magával a szívemhez őket. Persze gyorsan a másik csatorna pár perces késésel is végzett, többi országos rádion a Himnusz csenget ami megint szép gesztus volt.


Aztán csönd , nagy csönd.

Reggel piszkosul hiányoztak, a nevetés, a beszélgetés minden. Máshol csak eszetlen összevisszaságban nyomták a zenét.

Lelkemben űr, nagy űr.

És csak tátong nagyban tátong ott. Dacból persze rá sem kapcsolok a kettő újnak nevezhetőre nem és nem.

Mindenik embernek a lelkében dal van...

"Mindenik embernek a lelkében dal van,
És a saját lelkét hallja minden dalban
És akinek szép a lelkében az ének,
Az hallja a mások énekét is szépnek"

(Micimackó és barátai Babits Mihály)

Lehelet

Talán az első igazán hideg nap volt akkor. Talán a második. Nem is tudom. Csak arra megmagyarázhatatlan ijedségre emlékszem és a nagy fáradságra ami rám tört és nyomaszt már igazából több hete de próbálom nem elhinni hogy itt van, hogy magával ragadott. De néha felriadok a magam köré font fátyol közül és észreveszem hogy olyan vagyok mint egy holtkóros. Talán a barátok a hétvégéken valahogy kiráztak, nyugtatom magam. Valójában tudom hogy csak áltatom magam. Még nem dolgoztam fel azt a mérhetetlen csalódást. Még mindig egy kis zombiként mászkálok az utcákon. Mikor lesz ennek már vége? Hol van a bizalom magam iránt? Reménytelen depresszió így nevezem csak magam. Két lábon járó katasztrófa. Pedig nem is vagyok ilyen. Én nem ez vagyok. Akkor hát mi legyen. Itt már csak a túlvilági erő segíthet. Hát akkor segíts már, kérlek!
Néztem kifelé a fejemből miközben próbáltam tartani a lépést a többiekkel, és csak mint a függöny mögül sikerült észlelnem azt az emberhalmot ami köröttem ténferegtem. De mentem és mentem én is és próbáltam úgy tenni mintha vagyok és élek.
Aztán a mint két hölgy egymáshoz hajolva üdvözölték egymást felfigyeltem arra a távozni készülő sejtelmes párára mely ajkukat elhagyta. Rémisztően nézett ki. Mint valami sci-fi ufós film részlete. Látható és mégsem, ködös néhol el el halványodó. Mint a cigaretta füstje de mégis néhol egészen kivehető élekkel néhol pedig csak úgy sejteni lehetett ottlétét, és létezését. Mások nem figyeltek fel rá, mások nem látták, nem tartották furcsának, hogy néha ilyen néha olyan gonosz párahalom csúszik ki az ajkaik közül. Éngen csak megrettentett, pedig tudtam ez természetes, mégis olyan másnak tűnt.