Az ember holtáig tanul - keserű csalódást is

Tegnap blogokat böngészve egy nagyon szép teszt nyerte el tetszésem. Habár firtatták ott hogy valóban ez e a megoldás rá. Kedvet kaptam rá én is hogy elmondjam érzéseimet a Hőn Szeretetnek. Elmondjam neki mindennek ellenére ( veszekedés..stb.) hogy szeretem. Mert én szeretem neki mondani, szeretem, neki hangsúlyozni, neki adni a szeretetemet, többet , fontosabbat nem tudok nyújtani neki csak ezt.
Habár, már megkaptam, hogy túl nyitott , túl odaadó vagyok és ennek ellenére nem láttam be eddig soha, miért lenne ez baj ha annak akit szeretek nem sajnálom megadni ezt, nem sajnálok mindent a kezemből kidobni és ugrani egyetlen szólítására. Egyetlen szavára, habár én ezt még viszont soha sem észleltem.
-De hát én ilyen vagyok és csak így tudok szeretni. - volt mindig a válaszom.
Míg tegnap valahogy rá nem került a sor, hogy érzéseimért melyeket kimondtam képen nem röhögtek.

Döbbenet.

Nagy elánú veszekedést szokásosan azzal akartam ellensúlyozni, na meg a rossz érzést ami utána maradt hogy bebizonyítsam és ismét elmondjam. Nem akarok rosszat, nem akarok beleszólni meg ilyen. És Szeretem.
- Szeretem illatát ami a bőréből árad.
- Szeretem pisze orrát.
-Szeretem mosolygó szemeit.
- Szeretem kunciát, hahotáját, kacsagását, trilláját azt a kis kárörvendőt ami fel fel csattan mégiscsak néha napján.
- Szeretem minden szavát.
-Szeretem ötleteit.
-Szeretem mikor odabújik és beletur a hajamba.
-Szeretem ha mellettem fekszik ( persze ha nem tur ki)
-Szeretem eszét.
és igy tovább sorolhatnám nap estig.
Mig ezeket taglaltam , szemem be - befátyolosodott és azzal fenyegetett hogy elönti az ár.
Az Ő válasza erre egy döbbenetet váltot ki belölem, keserűen csalódtam:
- Figyelj jobban oda, hogy nézel ki. ( ez a kommentár a majdnem könnyező szemre)Néz már magadra.-valami ilyesmi, nem maradt meg pontosan, nem is kell neki elég a mérhetetlen fájdalom ami miatt még aludni sem tudtam.