Az autópálya melletti félig kész palánkot elnézegetve, hiszen időm az volt teméntelen a navigálás mellett, felötlött nekem csúfsága is. Most akkor mi akarjuk elzárni tőlünk, magunktól a látványt, merengő házakat, erdőt, mezőt? Miért is? Vagy a faluka házacska népsége nézegeti szívesebben ablakán kibámulva a szemközti falt,élete végéig. Egyik kínálat sem tetszett meg, holott tisztában vagyok azzal is hogy a hangok miatt is jobb ez így mégis kesergek.
Tán elfelejtettük , mily mámorosan döbbenetesen szép az utazás? Mint ahogy régen tettük azt, lóháton, lovaskocsin baktatva. Elegendő időt szentelve a látványnak is mi beszívódni vágyik belénk igy tovarepülve a képzeletünkkel, emlékünkkel magát reklámozva. Csodálni a természet adta pompát. Egy falat nézünk egy vége hossza nincs falat az utunk során.
Visszatérve mélázásomból, megpillantottam az ember alkotta csodának nevezett gyors utat - sarkantyút, melyen egy szalagról éppen lekerült tütü erőszakosan tolta az előtte levőt, remélve ezzel a módszerrel előbb eljut ulticéljához.- Na akkor menjél. - gondoltam magamban és morogtam is mert még igy is beszélgetek a kocsikkal abban a hitben hogy hallják is. Na de jól esik.
Közben persze méltatlanul elhaladva, időt nem engedve a lankáknak hagyjuk a kilométereket magunk után. Melyek ugyan szívesen csillogtatják szépségüket az arra érdemesnek. Mint az a kis focipályaként rikítóan zöldellő tenyérnyi terület a két kis lakás szántóföld között. Egyik keki-barnán egyenletesre szántva, másik valahogy ellentétes irányba barázdázta a földet, így más színnel is kápráztatva. Pedig egyazon föld, csak másképpen látatja magát. Mint emberek is ugyan azon szülőtől hasonlóan, mégis mennyire különbözve egymástól. A zöld borsószem terület kiengedve napi páráját búcsúzott a nappaltól. Izzadva, mégis üdén bocsátotta a talaj melegét felfelé. Párácska erőtlenül, gomolyként játszadozott a fűszálakkal, nem tudván mit tegyen. - Maradjon ? Hiszen jó volt itt, de menni kell. Bolondosan köröket rajzolva , futkosva halkan cseppessé, porlasztóssá válva valahogy mégis elhúzza őt a kíváncsiság, kalandvágy. Megrészegülve az új varázstól, gurgulázó kacajjal, búcsúzik. Fentebb aztán megint újjászületése, újra és újra elhagy. Belépve a körforgás vágta útba ismét. Mindig új és új tájakat ismerve meg , gazdagodva, tapasztalatot szerezve, megismerve a föld élőlényeit. Éli tündérmesés életét, mint egy király, Vándorok királya.
Még tudtam volna írni , még lett volna mi kergetőzött a fejemben tegnap tovább mikor elkapta gondolataimat és a látvány bekebelezett. Igen és olvastam is volna még, ha a sötétség ami hirtelen körénk rakódott nem fojtotta volna el amúgy is fáradt szemem előtt a betűket. A betűk elhomályosodtak és én kénytelen voltam belenyugodni ebbe.
Megjelentek az est fényei, elő előbukdácsoltak, és elszaladtak mellettünk. Kicsi halovány elszórt szentjánosbogarak, hol erősebben kivehetőek , hol távolabbi szétfolyósak. Cikáztak, futottak, felderengtek és elbujdostak ismét, mintha nem is láttuk volna őket valón, eltűntek a sötétben. Szép volt megríkató és romantikus. Aztán ha jött egy jobb nagyobb város, helység hirtelen kivilágosodott a környék a mesterséges fénytől. Egy -egy utca lámpasorai szétfutva majd valahol ismét találkozva, váltakozva gyönyörködtettek. Eleredt a szeszélyes felhő és ránk bocsátotta nedvét mely prizmaként hatva húzta, bontotta a fényeket. 4 pirinyó pontot követve, érzéseim szerint baktatva haladtunk egykedvűen utána, mintha ők lennének vezér csillaguk az úton. A szemben jövő sárga színárnyalatokat bocsátó járművek lámái 4 felé ágazván próbáltak becsapni és elkápráztatni.
Alig vártam hogy ott legyünk már és pihenhessek, de valahogy nem így történt és csak húzódott - húzódott az út tovább. a kocsiban ébredve fejfájással mert 1 órás kiakasztó értelmetlen keresés után végre hajnali 2-3 körül leálltunk majd 6 -kor keltünk és folytattuk a bolyongást. ( cím nélkül hozzáteszem, ilyesféle magyarázattal ha beértek a faluban- amely nevét sem tudták leírni rendesen- 50 m után fordulj balra és ott vagy. Na kérem hát ez nagyon konkrét útbaigazítás. De nem a rosszat szeretném felejthetetlenné tenni az útból)
Szóval a szörnyű ébredés után fájlalva minden tagom, mosdatlanul, egyszerűen fujj. Nem leszek vándor. Itt már a Kávé sem segíthet, nem is mertem tükörbe nézni egy jó darabig.
Nagy nehezen órák hosszat töltött várakozás után indulhattunk telepakolva vissza. Eltévedésünknek köszönhetően, mivel a Navi azaz én elbóbiskoltam nyitott szemmel 48 óra után. Letértek az útról így a csodás helyek felé mentünk haza. Lehengerlő és csodás hegyek. Gyorsan leírom mielőtt maradandó élmény nem maradna belőle, mert csak az a harmonikus érzés belőle szívódna belém és a vágy hogy újra lássam mindent.
Újra és újra. Míg végül elválaszthatatlanok nem lennénk. Egybeolvadva és többé el nem felejtvén a szépet, másikat.
Itt nem volt takarópalánk mi megfosztott volna az élménytől. Dombok, lankák, hegyecskék, mezők, legelők, szántóföldek tarkállottak sorra. Két kis domb a jobbomon ámultatott. Felemásan megmunkálva és használva. Mezők mint a jólfésült kisfiú, minden irányból lefelé fésülve, lenyalva mutatták, tárták elénk a barna árnyalatokat. A másik fele a helynek sűrű benőve fával göndörödő lombokkal alkotott egészet. Mint a mai fiatalok frizuradivatja felemásan levágva egyik oldalt hosszan hagyva, másikon tarra nyírva csíkokat metszve benne. De itt kápráztató volt. Aztán jöttek a zöldbe , barnába öltözött mezők. Haragos-, Méreg-, Rikító-, Halovány-, Sárgás-, Barnás-, Kékes- zöld egymás mellé, mögé, után teregetve mint a lepedők, fel véve a domborzat idomainak alakját. Ugyan ez a barnával is színváltózott. Hol egy kukoricamező, hol látva azután búza-, árpa-mezőt, frissen vetett félig barna félig zöldes, hol pedig káposzta, répa, zöldség , virág kertészet ámultatott.
A hegyek legtetején a fenyők próbálnak az égbe jutva kapaszkodni felfelé Itt még a szép gyep is nyírva, gondozva van a határban. Autósztráda szélén nincs szemét, piszok, gaz.
Valahol a mezők között vékony sárga vagy aszfaltozott utacska fut kettéhasítva a völgyet, lejtőt. Játékosan felfutva csiga alakban a közeli dombra és onnan ismét le. Mégis bele olvad, nem rikít ki nem csúfít a tájon egy szemernyit sem.
Ott terült előttem a Nagy M városka, karnyújtásnyira, de mégis oly távol. Én mint egy állatkerti oroszlán a ketrecbe bezárva. belemerengve a régi emlékekbe nyúltam volna megérinteni őt, megsimítani, vigasztalva magamat is hogy tudom hiányzik nekem is és visszatérek bármibe kerüljön is. A járgány üvegének koppanására eszmélve jöttem újból rá hogy ez csak egy képzeletbeli simítása volt a tornyoknak és folyócskáknak melyek rajta átbaktatnak, a kacsás parkoknak és múzeumoknak mely annyira beleragadott a képzeletembe. Aztán ismét elkezdett esni és mintha saját könnyem folyt volna le az üveg túloldalán , megáldva az ottani talajt is. Belenyugodva hogy ez egy ilyen ketrecből csodáló 2 kemény nap volt és letörten belelapoztam ismét a könyvbe mely elkísért utamon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése