Furcsa egy hétvége volt. És habár én jól vagyok, belül legbelül még mindig minden idegszálam remeg, és kocsonyás. Az a kis külső burok ami tartja néha meginog, ilyenkor remegni kezdek és valami furcsa nyugtalanság fog el. De jól vagyok.
Szombaton elvoltam megint egy kicsit bulizni, és beszélgetni , táncolni a barátaimmal. Jól éreztük magunkat. Úgy kb. 4 vagy 5 órára értünk haza, pontosan nem tudom arra volt csak erőm hogy levetkőzzek és lefeküdjek.
Valami 1 - 1,5 óra alvás után jött a mama és keserves hangját halva felpattant szemem azt képzelte reggel van és kelni kell. De az ő hangja valami teljesen másról árulkodott, rettenet, félelem, kétségbeesést.
-Menjünk a kórházba, valaki hívott, nem tudom ki, valaki megsebesült, de ki ? - jött az összefüggéstelen szöveg mert ő is meg volt zavarodva.
-Nem nem, nem esünk kétségbe.-mondogattam
Aztán jött a találgatás ki is lehet az. És ez szörnyű volt. Rettenetes, kétségbeejtő.
Mire beértünk észrevettem hogy nagy káoszban igaz előcibáltam egy nadrágot a kocsiból, habár addig alsóneműben jutottam ki, de papucs, cipellő , pantofel nem volt se a kocsiban se a lábamon.
Nem is érdekelt.
A kórházba egyidejűleg érkeztünk a mentőkkel.
Tesó aki Tűzoltó beszállhatott a mentőbe. Ő volt aki kiért a helyszínre.
Nem is mondom ez volt a rémálma hogy egyszer rokonhoz kell kimennie és tehetetlen is lesz.
Az volt az elmondottak szerint már nagyban lángokban állt az autó nem tehetett semmit. Csak a csoda és az akaraterő mentette ki a balesetben szenvedett bátyámat.
Szörnyű reggel volt. De végül is nagyobb testi sérülést megúszta.
Viccelődve képen nevettük a halált , nem próbálva tudomást venni ottlétéről. És palástoltuk rémületünket. Talán hálát is kellene valahogy rebegnünk neki?
Délután úgy volt a sürgősségiről felkerülhet a Traumatológiára.
Így adott időben visszamentem a kórházba úgy sem tudtam magammal mit kezdeni fel kellett dolgoznom a dolgokat így könnyebb volt.
Az 1 órai átköltözésből kb. 6 órára lett valami. Addig átéltem egy pár eseményt.
Átéltem a tévében oly gyakran nézett Vészhelyzet gyakori sürgés, forgását, futkosását. Megrázó eseményeit. Pedig nem akartam.
12 Órás munkarendben dolgozó személyzet egy kisvárosi kórházban a sürgősségin teméntelen stressz helyzetben próbálják megtenni a magukét.
Ez miért érdekes az embereknek, vagy csak kíváncsiak és azért nézik a Tv-ben.
Itt karnyújtásnyira tőlünk történik meg mindez és mi valahogy tudjuk hogy van ez a sok rossz és szerencsétlen sors, de megpróbáljuk elnyomni magát a gondolatot is. Miért ? Hogy túléljük. Hogy tudjunk tovább lépni. Mert amíg nem gondolunk bele addig nem félünk. És nem is akarjuk elhinni hogy velünk is megtörténhet ugyan ez.
Én csak egy intubálást láttam, de elég is volt. Lótás- futás közepette, talán újraélesztés is volt de abban nem vagyok biztos. És igazából nem is akarom tudni. Gépek felszerelése, ilyen olyan anyagokat keresve futkostak az orvosok, segítők, asszisztensek.
A kaszás ott lebegett körülöttünk, várva hogy jut e neki valami, valaki.
A történetet aztán az anyuka mesélte el mikor mindenkit kizavartak a váróba.
Kullancs csípés.
Az a rettegett dolog amiről eddig csak a tévében hallottunk és nem mertünk belemerülni eddig.
Agyhártyagyulladást okozott ami következtében a 2 gyermekes anyukának epilepsziás rohamai lettek.
Kezelték, kapott rá gyógyszert is de ennek ellenére voltak rohamai.
Ez az éjszakai is ilyen volt. Rohammal teli óránkénti kínszenvedés.
Mire olyan hajnali 1 óra körül hívva lettek a mentők, mert mikor két roham között nem tudta ki áll mellette, nem ismerte fel saját lakását, anyukáját. Közben elcsípett fél szavakból az orvosok beszéde közül kiderült.
Rohamok közben beütötte a fejét és megsérült a koponyája. Mennyire nem tudom. A rohammentő is késett mert egy másik epilepsziás beteget szállított ép.
Próbáltam döbbenetemet leplezni és inkább megnyugtatni az egyedül ácsorgó anyukát.
És jöttek és jöttek a betegek. Egy forró olajjal leöntött lábú anyuka, egy kigyúrt kopasz, tetkós nagy macsó törött karral. Egy epekőbe szenvedő fiatal srác aki elég rosszul nézett ki mégis úgy délután 5 kor saját lábán dalolva távozott.
Az orvosok találtak úgy 5 perces szünetet délután 5 órakor, hogy megebédeljenek, de már jött is a következő páciens egy öreg ember. Erre már nem voltam kíváncsi, csak a hangokat hallva és az öregember hófehér bőrét látva futkosott a hideg a hátamon. És rettegtem mert ott volt a halál szaga az orromban.
A kaszás közel jár.
De ki dönti el a sorsunkat, ki mondja meg hogy még meddig élhetünk?
Szerencse volt hogy nagyobb baj nem történt. Ki osztogatja a szerencsét? És ennek a 2 gyerekes anyának miért nem jutott ?
A moirák a végzet irányítói szövik életünk aranyfonalát. Valamit megszőnek előre valamiben viszont meghagyják a választás lehetőségét?
És ki milyennek látja a kaszást, a halált, gonosznak, szépnek, rettentőnek, csontvázasnak?
A nap jó részén próbáltuk elterelni a figyelmünket a kórteremben bolondoztunk, viccelődtünk így sikerült magunkban is a feszültséget elnyomni.
Ma végre kicsit aludtam is habár elég nagy karikák voltak a szemem alatt és még mindig nyomasztóan kocsonyás a térdem.
De dolgozgatok és vagyok és élünk.
Élünk mindannyian.
2 megjegyzés:
A gondolat bennem is ott volt. Anyám az intenzív osztályon feküdt. Ott igazán lehet érezni a halálnak illatát és hallani az emberek szenvedést. Még be is kellett öltőzni a színdarabhoz.
Anyám mellett fekvőket is nagyon jól lehet látni. Volt ott egy korombéli lány, aki a bio tejtől került kómába. Valószínű valami baj volt a tejjel. Rossz volt látni, hogy mi minden okozhatja az ott tartozkódásunk jogosságát. Pedig valószínű, hogy csak egészséges akart lenni.
Ki dönti el, hogy ki él és ki hal meg? Tudod az ideggyógyászaton fekve nem nagyon gondolkodtam el ezen, mert ott általában kik meghalnak azok leélték életük legjavát. Van családjuk, van unokájuk. Igazán nem is gondoltam bele, hogy az étkezdében mellettem ülő Pistabácsi miért halt meg másnap. Szomorú voltam, mert elment, de mint emellett egyben szerencsés embernek tartottam, hogy ennyi minden megélt.
Most, hogy téged olvaslak keressem a megfelelő szavakat, hogy mi lehet kérdésedre a válasz.
"Ha nem volna halál, fogalmunk se lenne, miről szól az élet."
Frank Abbott
Nem ezt keresstem pontosan, de ez is igaz! Ha nem létezne "vég" nem lenne befejezés, nem lenne utolsó pillanat, akkor még inkább esztelenül vétkezve élnénk. Mert úgy gondolnánk akkor, hogy mindegy nekünk, a világnak, másoknak, ráérünk kijavítani. Hisz időnk annyi, mint a tenger! Így minél inkább arra törekszünk, hogy életünket nekünk legjobban, másoknak nem ártva éljük azt meg.
"A természet feltalálta a halált, hogy biztosítsa az élet örök folytonosságát."
Johann Wolfgang von Goethe
Aztán megtaláltam ezt (bár nem ezt keresstem de lényege ez lett volna), ami szintén igaz! Ha nem lenne halál, csak élet volna, akkor felborulna a körforgás. Nem lenne hely, nem lenne víz, s nem lenne táplálék sem elegendő.
(Bocsánat, hogy nagyon hosszú lett :( )
Egyszerűen csak nem értem ki dönti el hogy most , ki dönti el hogy Ő. Egy 2 gyermekes ( pici gyermekes) anyuka és egy ilyen pici kullancs, egy pornagyságú valami. Ami épp ezt a betegséget hordozta. Engemet is megcsípett már a kullancs, volt is bennem több is mert erdő szélén lakunk, sokat járunk a hegyre stb.
És hálát adok hogy nem én voltam, de miért Ő? És ha miközülünk lett volna valaki ott? Megérdemelte a halált?
Megtanulta amit itt ezen a földön lehet? Avagy büntetés volt mert nem figyelt a jelekre, egyáltalán lehet e igy büntetni. 2 gyermeket hagyott ott és nem láthatja hogyan nőnek fel. Egy szülőnek szörnyű ha a saját gyermeke előbb távozik , mert ez így nem természetes, ennek nem így kell lennie.
Csak nem értem.
És nem akarom megérteni mert talán rettegnék, és rettegek hogy ilyen közel van.
Megjegyzés küldése