" Az olvasás egy bizonyos idő után túl sokat köt le alkotókedvünkből. Aki túl sokat olvas és túl keveset használja a saját agyát, rászokik a lusta gondolkodásra. "
( Albert Einstein)
Felejteni szeretnék.
Felejteni a csalódást magamban, felejteni a valóra nem vált álmokat.
Én vagyok az akinek nem sikerült, én vagyok az aki feladta. Én kinek elfoszlott minden reménye egy szebb és boldogabb jövő esélye.
Felejteni hogy élek, felejteni hogy lépek.
Valamivel lekötni magam, csak nehogy legyen saját vágyam.
Elvagyok, tengek lengek.
De belül az üres űr kerülget.
Elő akar törni a vándor de én lenyomom mindahányszor.
Csak létezni, érezni ne kellene, csak dönteni ne kellene.
Aztán jön az újbóli zuhanás.
Álmokat veszteni, vágyakat elhagyni, feladni, feladni.
Értelmetlen, értelmetlen a lét. Értelmetlen hajszolni valamit ami még karnyújtásnyira sincs.
Nem akarok bolondító , hiábavaló gondolatokat. Egyáltalán nem akarok gondolatokat. Nyugalmat, nyugalmat, nyugalmat akarok.
És belül sírok, sírok, sírok.
Tombolni akarok, de azt a kis szörnyet lekötöztem, s soha nem engedem. Csak árnyék marad. Marad örökre árnyék, mely követi léptem, lámpák megmutatják létem.
Árnyéka vagyok önmagamnak, és nem bánom, nem kesergek.
Maradok inkább árnyék.
Árnyék mely esti órákban szüntelenül meg - megállva követ, oson utánoz. És nem lankad, nem lankad reggeltől - estig és így tovább és tovább.. Szabálytalan formákban tekerődik le és fel egyik lámpaoszlopról a másikra majd átszökkenve ugra - bugrál, utánam kap de nem ér el. Így adják egymásnak át árnyamat, azt a fekete homályt.
Azt van mikor már követése lelassul, megduplázódik, talán 4 szereződik is egyszerre. Akkor melyik az igazi énem, melyik az ki én vagyok, mindegyik vagy talán egyik sem. Melyik az én árnyam, vágyam.
Az akkor nem én vagyok, pedig belőlem egy darab, egy lélektükör. Azt reggelre eltűnik, elszökik eloson, elfoszlik. Egyre kisebb és kisebb lesz, míg el nem ködlik a szemünk elöl. De hová, talán visszahúzódik belénk?
Hiányzik a bizalom az élet iránt, a bizalom a jobb iránt.
Nem megy és nem tudok, kész vége. Elveszett és őrlődök benne, hempergek és nem akarok még kijönni sem belőle hiszen minek.
Ott állok és elvesztettem álmomat, nem nem mondhatom, hogy nem volt, nem mondhatom, hogy nem tettem meg minden tőlem telhetőt érte. De ez egy hiábavaló harc, a végén úgyis ugyan oda lyukadunk ki ugyan oda az elejére , a semmibe , a végtelenbe, a 0-ába.
Megbántott az élet, és bánt minden nap a reggeli nappal, amely ugyan úgy süt tovább mintha minden rendben lenne, a szellő mely néha csak megsimogat mintha barátod lenne, aztán pedig óriási erejűt lök rajtad váratlanul és ott fekszel tehetetlenül fellökve arcoddal az aszfalton, megsérülve könnyezve, köpködve, prüszkölve. Letörlöd sebes arcodat és érzed nem vagy a régi. Ilyen kicsi bántást még nem veszel fel, a lelkedben keletkezett űr sokkal nagyobb és fájdalmasabb. Ez csak egy felületi karcolás semmi más.
De hisz másnak sem sikerült az élet, öreg elesett, szegény, egyedül és árván pityeregve, szeméből segélykérő üzeneteket sugallva a társadalom felé. De ki segít neki, ki néz le rá? Egyáltalán észreveszik, vagy ha észre is venné valaki, kelletlenül elmegy mellette hiszen segíteni nem tud, nem akar, nem áll módjában.
Ez a sorsunk, és nem egy nem kettő ilyen történet van, csak kinézek az ablakon.
Egyesek sírnak mert nem tudnak elmenni nyaralni idén. És aki soha nem tudott eddig elmenni?
Szemét az élet, szemét a sors, egy igazságtalan, ronda maszlag.
Majmolni a trendet, és beskatulyázni az embert.
Ezért harcoljak. És igen másnak még annyi sem jut mint nekünk, még annyi öröm sem. Értem - de én vesztettem el a hitemet , az életem hitét.
Megbántott, megcsalt az élet. Elhagyott, eldobott mint egy mocskos rongyot amit mér arra sem tartanak érdemesnek hogy kimossák, mert lukas, tépedt, sokat megélt, felesleges.
Megmaradok abban amiben vagyok, itt itt maradok.
Csalódás ide vagy oda, itt maradok, itt tudom mire várhatok, itt tudom ki hogyan bánthat, itt nincsenek csalóka álmok, melyek nem sikerültek, beletörődve tengek és maradok , maradok csendben.
csendben csendben csendben
Innen visszanézve úgy tűnik, hogy minden, ami eddig történt velem, csak egy élet-árnyék volt.
Nem igazi élet, hanem annak az árnyképe. Mint amikor elmégy egy utcai lámpa alatt és a ház falán ott megy az árnyékod is. Majdnem olyan, mint az igazi, ugyanakkor ugyanazokat a mozdulatokat tükrözi, de hát az mégis csak egy megfoghatatlan, üres látvány. Egy kép, mely nem is létezik igazából.
5 megjegyzés:
Árnyéka önmagának. Ismerös állapot. :(
Kedveseim, nem az a baj, hogy siratjátok a múltat, sem az, hogy emlékeztek rá, hanem az, hogy abban éltek. S míg ott rostokoltok, addig nem lesz előre!
Amíg a múlt rabjai vagytok, addig elveszitek az esélyt a jövőtöktől!
Magam is voltam árnyék, magam is utáltam sok mindent, de önmagam nem sikerült megutálni, sem másoknak megutáltatni, s felálltam! Nem volt könnyű! Hányszor, de hányszor löktek vissza, s hányszor, de hányszor kaptam újabb pofont, de mindannyiszor felálltam! Kemény harc, még keményebb létezés, de van értelme, és épp ezért csinálni kell! Nem adhatjuk fel, mi nem!!!
De KsVirág! Figyelj, ha valami jó és elveszited a //NEM// a magad hibájából, akkor te nem harcolnál érte? Én szeretek azért harcolni, amitől erősnek érzem magam, férfinak, s amitől 180% vagyok.. :$
Persze, hogy harcolok! Azt hiszed, én nem tettem? DE egy idő után el kell engdeni! Ha nem jön magától, nem szabad erőltetni, mert azzal már csak önmagunknak ártunk. Keseregni pedig túl sokág nem szabad. Kell, ez igaz, mert fontos, de élni kell, s azt a múlt árnyékában nem tudjuk!
Egyébként, ha már a harcnál tartunk. Neked lenne miért, nem igaz? :) ...és mintha pont azt adnád fel olyan könnyen, ami a több esélyt adhatná a további harcokra. AZ már egy külön téma, hogy mitől érzi magát egy férfi férfinak...
Ezt az azt adom fel ami részt majd fejtsd ki, mert most nem tudom mire gondolsz ^^
Megjegyzés küldése