05 augusztus 2009

A szél honnan jön és hova fut...


Nem tudtam elaludni.
Nem ment. Éjfélig olvastam, kínlódtam magam a sorokon keresztül, vagy egyszerűen olvastam, hogy hogyan nem tudom, mert közben a gondolatok máshol voltak. Pedig azért olvastam, hogy ne arrafelé kandikáljanak, ne arra a gonoszra gondoljanak, másra, jóra, pozitívra. Átugrottam a bekezdéseket és megint csak azt a boldogító érzést hajszoltam a sorokban ami meg-meglengeti lelkemet. Belefacsarva, hogy érezzek is valamit, valami egyszerűen JÓT. Azt az érzést ami összeszorítja a gyomromat, és elborzongat, beleremegtet a gyöngyöző örömbe. Hogy átélhessem. Hogy érezhessek valami megrázó gyönyört. Boldogságot, elégedettséget, közelséget, mámort. JÓT, finomat.
Feszült mivoltomat régi távolban lévő barátok borzolták fel.
-Miért nem jelentkezel? - faggattak
-Nincs időm. Lótok, futok. - így is van , idő és energiahiány miatt. De valóban miért is vagyok ilyen hűtlen hiszen hiányoznak, fáj hiányuk. De felelevenítik elvesztett álmaimat is ezen beszélgetések, és még jobban elgyengülök.
Elgyengülök mert beszélnek, beszélnek, fájdalomról érzésről, életről. És nagyon együtt érző lévén én átérzem fájdalmukat, azonosulok velük. Hiszen barátaim, hiszen ha kommentálok szóáradatukhoz, akkor tudják figyelek, tudják velük vagyok.
De most képtelen vagyok rá , kiszívják azon kicsike elememet ami még felébreszt reggel, ami kidob az ágyból hogy induljon a reggel, ami a szemem héját felpattantja és látni engedi a plafont.
Nem birom, hiszen elég az én fájdalmam, én történetem, reménytelenségem.

És erre döbbentem rá tegnap este a holdfényt mereven fixírozva. Arra - hogy megtaláltam a bajom mivoltát , arra hogy megvan az ok Az összefüggés.

Rádöbbentem elvesztek az álmaim, reményeim. Ez a baj. Döbbenet. Most akkor...
Nem hiszek már az álmokban, nincs reményem ebből kikecmeregni. Megtört az élet.
Meghaltam. Lepek, kényszerből teszem egyik lábam a másik után, de minden egyes lépésnél feltűnik hogy az a hely ahova lépek soványodik, foszlik, kevesebb lesz, és lassan eltűnik. És ha eltűnik akkor nem a semmiben leszek hanem még nagyobb purgatóriumban vergődve.
Hold telihold talán mi este fenn foszforeszkált. Rondácska felhőket fujt a szél, és néhol elhomályosította a holdat, bemocskolta, mint egy pocsolya. Elfedte, és rátelepedett. Mint azok a kráterek mik benne mélyednek és nem lehet soha többet eltüntetni azon égésfoltokat, nem lehet kimosni. Ottmarad a nyoma.
És a szél csak fúj fúj. És erről eszembe jutott egy kis gyermekvers.


A. A. Milne: A szél hova fut...

Senki meg nem mondja,
mit senki se tud,
hogy a szél honnan jön
és hova fut.
Szárnyal valahonnan
nagyon sebesen,
utol nem érem
rohanva sem.
De ha sárkányomat
elereszteném,
napokig repülne
az ég peremén.
Aztán megtalálnám,
ahova leesett,
s tudnám, hogy a szél is
odaérkezett.
Akkor megmondhatnám
a szél hova fut...
hogy honnan jön, arról
senki se tud.


És ugy hajnali 4 után sikerült is elbóbiskolnom, majd 7 kor automatikusan megébredtem, habár felkelni nem bírtam. Nem ment.
Forgolódva a párnán megéreztem mazsola illatát és gyorsan beszívtam mámoros illatát. Kicsit szomorúan gondoltam hiányára, most ő sincs, nyaralgat, jó lenne beszélni vele, az jó lenne.

És

Most mi lesz?
Értelme nincs hogy legyek, hiszen céljaimat addig hajkurásztam, annyiszor de annyiszor visszadobott az a fal. Azt amire vágyok nem érem el soha, álmaim beteljesületlenek maradnak mindvégig. Örökre.Értelmetlen dolog, nincs kiút, nincs kar mibe belebújva elfelejteném. És ha lenne is elégedett lennék ha más oldaná meg az élet harcát helyettem?

4 megjegyzés:

KisVirág írta...

Helyetted senki sem oldhatja meg. Te vagy a kulcs, csak most berozsdásodtál. Mások segítenek, ezért figyelj arra, túl sokáig ne veszítsd szem elől őket, a bartátokat! Nagy kincsek ők, de ha túl messzire engeded őket, elszállnak. Akár a madár, mely arra repül, amerre az Élet. Így figyelj és adj néha életjelet nekik! Nem kell nagy, de aprócska igen!
A remények pedig majd újra élednek. Nehezen. Ismerem, tudom, igen, én pontosan tudom, és éppen ezért merlek bátorítani! Csak ne menj a romok közé!...hogy is mondta egy barátom? ...de igen, menjünk, de csak addig, míg eltakarítjuk. Hát, ezt tedd Te is. Mert toporogsz és nem lépsz előre! Nem baj, ha fáj a szív, az is kell néha, de túl sok benned a szenvedés, és így nem látsz fényt! Pedig mennyi minden melletted! Most csak egyet említek: Mazsola. Ő legyen célod, és hidd el, kisüt majd a Nap, a felhők kitérnek a fénynek, bármennyire is hódító most a szürke takaró!!!

Lacel írta...

Cél, álom, út ezer meg ezer létezik. Változnak célok, változnak az álmok, s az út sem lesz már úgyan az, amit úgy véltél belátsz.

Az élet ilyen :) Megijedünk tőle, nem egyszer, nem kétszer de az ember erős. Feláll és megy rajta.

Vannak álmaid, ebben biztos vagyok. Ha te magad nem is látod, nem érzed, akkor biztos lehetsz benne hogy majd lesznek :) Nem halsz, nem haltál meg soha, s amig élsz, lélegzel, s másoknak is fontos van addig nem is fogsz meghalni! Nem leszel világnak élholtja, ki viszi lábát lépésről lépésre.

Vannak álmaid...




Vannak álmaid...

KisVirág írta...

Ez szép és bíztató :)

Én (csak én vagyok) írta...

Köszönöm nektek.
Köszönöm Virág igen ott a Mazsola, ő ott van.
Ha Ő nem lenne nem lehetnék az a személy aki vagyok.
Úgy érzem ma is csalódást okozok nektek, hogy még mindig nem vagyok jobban, pedig ti segítetek. Boldogan olvasom soraitokat. De ma is megint fájdalmat okoztak, Ők kik családnak nevezik magukat. És irdatlanul fáj. Fáj mert én jóhiszeműen kitártam szívemet és beleadtam mindent. Egy jó szó nem jött , csak a fájdalmas értelmetlen lenézés. Nem is tudtam megint aludni sem.
De igyekszek, igyekszek. Igérem nektek. Már léptem is, két rossz közül talán a rosszabbat választottam, de igy talán tovább tudok élni és nem sanyargatnak, nem aszalódok össze, és törik meg lelkem hogy elveszítsem magamat. Talán a rosszabbik, mely megint eltávolít innen.
De köszönöm , köszönöm neked is Lacel.