Rémeim mik előbújnak az ágy alól

Furcsa dolgok vannak. Furcsák vagyunk mi emberek magunk is.
Mi változtat meg egy embert egyik napról a másikra. Honnan veszünk akkora elhatározásokat amik gyökeresen megváltoztatnak. Meddig jó az ha elbújunk a hibáink elől mintha nem is lennének. Nem segít semmit csak még rosszabbá teszi a helyzetet. De hogyan lehetünk képesek megváltozni, ha igazából azt érezzük hogy nem változunk.
Számolj tízig kislány. Számolj tízig. Csak próbáld ki egyszer, jobban leszel.

Igazából nem is erről akartam írni. A kapcsolatokról amik ember ember, barát barát, férfi nő között vannak. Érzésekről melyek akaratlanul , vagy éppen akarva alakulnak. Melyeket mi irányítunk valahogy vagyis megengedjük nekik azt az irányt és igazából hagyjuk hogy akár rossz irányba is fusson. Elkényelmesedünk. Aztán kész.

Furcsa mikor az ember egyedül van és valóban nem szeretne semmi bonyodalmat maga és szíve körül, akkor jönnek dolgok amiket akkor várt mikor vágyott rá. Hormonok ezeket bocsátjuk ki.
Ilyenkor hagyom magam begubódzni és hagyom hogy csak egy kis fruska legyek hogy egy ronda gubacsvirágnak látsszak , és elkerüljenek, a pillantások, elkerüljenek a csillogó férfi szemek. Meg se próbálják elhatározásom megingatni. Lássanak rondának, undormándyosnak, ha véletlenül megpillantanak, vagy ha nem akkor éppen így jó mert ezt akarom.

Aztán egyszer csak nap mint nap akaratlanul mindig összefuttok, találkoztok, találkoznotok kell mert egy helyen dolgoztok, és napról napra ugyan az jut eszedbe mikor meglátod.
Így alakult ki anno ez is Péterrel.
Együtt dolgozol vele. Segítitek egymást. Szóba elegyedtek. És egyszer csak azt veszed észre hogy várod hogy jöjjön, várod hogy munkába menj, várod hogy találkozzatok. Mert megnevettet, valahogy olvastam hogy ez nagyon fontos egy nő számára hogy a férfi szórakoztatni tudjon.
Hát ő tudott. Élveztem a társaságát, hallgatását, nézését, humorát, rossz humorát. Azon kaptam magam hogy jól esik kiönteni neki a szívem és elmondani hogy mit érzek. Aznap reggel mi történt, mindent mindent. Aztán együtt ülni, mozdulatait figyelni. Véleményét kérni. Minden és minden így kezdődött.

Aztán egyik este megfordult a fejemben mi lenne ha.. Biztos tudjátok hát ha több lenne ez mint ami. Áh nem . Mondtam magamnak. Mert... és soroltam a dolgokat. Csodálkozva érdekes milyen kis földhözragadtan átgondolom pedig ha igazi érzések lennének, egyáltalán ez nem igazi érzés??

Hát jó , már voltam így is meg úgy is. Azaz eszeveszett gondolkodás nélküli belevágásban, amikor hiába is akartam gondolkodni nem tudtam, azt hogy átgondoltam mindent valahogy Bellül és igen érett felnőtt képen ( magamon is csodálkozva) terveztem vele a jövőt.
Na ez is valami ilyesmi, csak hát megint olyan ez hogy nem kívántam, lehet ebből valami. Hiszen G. -t sem kívántam. ( jesszusom elég sok volt, de mi az a sok:) - Áh te vagy a harmadik.)
Nem kívántam és nem is lett semmi jó belőle mert a végén már valami miatt ő nem ragaszkodott az egészhez pedig ő volt aki az elején erőltette.

Minden esetre egy jó ideig megint nem jutott eszembe. Aztán azon kaptam magam hogy mégis csak egyedül vagyok és jó lenne ha csak ábrándozni is de legalább arcot ölteni annak az álombeli pasinak a képzeletemben. Hát azt erőltettem erőltettem , de nem ment. Valahogy mégiscsak megvívták odabenn a harcot és egyik nap arra ébredtem hogy ha nem is akartam de róla álmodtam.
Mivel már közel érzetem magam a gondolathoz engedtem neki a képzeletemben.
Aztán valahogy mégiscsak úgy alakult hogy a való életben nem. De így kellett lennie. Nem akartam bonyolítani.

Mert a sok beszélgetés rádöbbentett, hogy annak ellenére hogy nagyon bírom , szó szerint a barátságnak nevezhető együttes menne csak tönkre. Ő kihasználná a testem , én az övét. És mivel majdnem mindenről beszéltünk még a vágyálmunkról az ágyban , nőben is. Tudom hogy nem én vagyok a tökéletes partner neki és ő sem nekem. Vicces, és néha még szavak nélkül is értjük egymást, sokban nem értünk egyet, de valahogy és ez is furcsa tiszteljük egymást.

Valakit nem tudok tisztelni ez is min múlik?? Nem tudom, piciny dolgokon.

Aztán még ami foglalkoztat, még ami nem hagy nyugodni, kerget, valahogy ott van mögöttem, bennem, a második árnyékomként követ és nem hagy nyugodni.

Rémálmok. Rémálmok gyötörnek. Nem az a szokásos rossz érzés ami kiskorom óta, nem ez valahogy más.
Kiskoromba mindig azt álmodtam hogy egy sárga kis sivatagban futok, rohanok, menekülök magam elöl , magam elöl. Lábam alatt az aranynak látszó homok, durva és rossz érzést keltő. Ezt az homokérzést már éreztem az életben is. Mikor először éreztem megdöbbentem. Szegeden voltunk és a horgász giliszta földben. Rettenetes érzés, föld, papír galacsinjának egyvelege, ami horzsolja a bőröd, és egy egyfajta borzongás fut végig a testeden. Ezt a földet tapostam álmomban menekülve. És valahogy beszivárgott belém, a bőröm alá, a szájpadlásomba, a nyelvembe, a vérembe keringett. Erre ébredtem, és arra hogy még mindig érzem ezt a félelmetes érzést a számban. Felkelek és próbálok rá inni hátha elmúlik , de nem és még órákig ott fekszem borzongva éberen a sötétben, várva a remegésem múlását.

Mostanában nem ezt álmodom, részletek életemből, persze hozzá az érzést is hozzáálmodom, amit akkor vagy amit éppen most érzek. De mind rosszabbat és rosszabbat. Megbánást, fájdalmat, értetlenséget, keserűséget és így tovább, a képek mellé hozzáálmodom az érzéseket is. Majd felriadva próbálom elhessegetni és nem visszaemlékezni, hibáimra miket elkövette, vagy miket nem mertem vállalni, vagy ahol nem álltam meg a helyemet. Elmúlott, mondogatom magamban miközben lepereg újra és újra előttem, elmúlott. És elgondolkozok , olyan ez mint mintha a halál előtt életed lepörög előtted, minden amit tettél, ahogy éltél, amit vétkeztél. Talán itt a vég? De nem mert még mindig lélegzem, érzek, nézek. És felkelek , felébredek reggel, teszem a dolgom.