Szerencsejáték Szeretem - Nem szeretem , Akarom - Nem akarom

Ki tudja mi a helyes út. Alakul majd nem kell aggódni adtam a tanácsot barátnőmnek aki kétségbeesetten kereste az igazit és elfutni látta az időt, kilátástalanul, kiéhezve várta az örök boldogságnak hitt kapcsolatot.
Én meg a nagy káoszos világomban örültem a magam nyugalmának családi nyugalmamnak.
És beletörődtem hogy ez igy jó nekem, minek is az a sok hűhó , vihar, érzelem kavalkád ami ezzel jár és teljesen felborítja közérzeted, kedved, hangulatod és vele mindent az életedben. Könnyebb volt nekem miért hisz ott van Élet akitől kapok szeretettet, simogatást, kedves szót, aki úgymond törődik velem és nem kell színlelni az életet. És persze rondán hangzik de igen én adom meg az irányt és kihasználom míg még ott van nekem. Mert lesz idő mikor kirepül és ott álok majd egyedül a küszöbön az éjszaka kellős közepén, és senki nem szól hozzám még ő sem mert neki már van egy külön élete. Mily nehéz is lesz elengedni. Mily fájdalmas. De szoktatom magam hozzá.

A sztori úgy folytatódik hogy a sors ebben az életben a Család megismerésével küldött tanulni mondta valaki számmisztikával kiszámolva a múlt héten. És nem véletlen hogy kivel találkozol, kivel fűz össze a sors, kivel mennyi időre és milyen intenzitással.

Igy alakult hogy az új munkahelyem miatt összefutottam egy férfival akivel 1 csapatban dolgozva kellett a feladatokat megoldani. Szimpatikus volt és arra gondoltam milyen jó is volna megosztani egymással mit tanultunk, kinek mi volt a tapasztalata. Aztán elkószált ez a gondolat is és éltem tovább életemet az újonnan megszerzett állással.
Mígnem össze nem futottunk és kiderült Ő is felvételt nyert az én betanuló helyemen.
Őrültem és gondoltam itt a lehetőség hogy beszélgessünk. Így kellett lennie.
( közben leégett a krumpli , míg a gép előtt ténykedtem , de hát ez is meg volt írva . Vagy nem ?)
Ő a munkahelyemen 2-dik találkozásunk alkalmával a közös étkezőbe hívott beszélgetni, gondoltam miért is ne. Hát mentem. De csodálkozva észleltem hogy nem munka hanem a magánélet van előtérben úgy hogy aki ott van az is hallja. Nem tetszett, mármint az hogy ott és annyi ember előtt egy mondjuk felettesemnek nevezhető ilyen intim kérdésekkel traktál. És szó szorosan értésemre adja szeretne tőlem valamit mert kellek neki és belém zúgott.
Jesszusom. Nem tudom ki hogy van vele de én ezt nem a munkahelyemen intézném.
Aztán beszélgetések, stb. Én nem tudtam mit is akarok, de hát csoda ez hiszen letámadott ezzel.
Ronda számító kis dög vagyok mert miért is mondjak teljes nemet amíg még én sem tudom mit szeretnék. Ízlelgettük egymás személyiségét, elemezgettünk és sokat nagyon sokat kérdezett. Én egyenlőre semmit. Fel is rótta.
De hiszen én kértem időt, értésére adtam hogy zavar ha mások előtt beszélünk meg ilyeneket, zavar ha együtt dogozunk és különbként kezel.
Ő is értésemre adta hogy nem engedem a falak és rácsok miatt közelebb, hogy még a kezem sem engedem megfogni, hogy távolságtartó vagyok, hogy nem kérdeztem...stb.
Szóval mi itt állunk és persze ha nem érzenék semmit és csak játszani szeretnék vele akkor nem érezném jól magam vele, csak kihasználni kellene akkor nem akarnék vele lenni. De baj ha én még nem akarok intim kapcsolatot és Bikás trappolásnak érzeném ha legelső közeledésekor azt kérdezi mikor akarom bemutatni Életet, Családom, mikor megyek el egy fürdőbe vele ahol még sötét is van és derengő lámák pároknak, megkérdezi hogy szeretnék e piercinget a köldök vagy az alatti tájra? Szóval nem hagyom magam letiporni és egy kicsit lassabban ha kérhetném.

Szóval itt tartunk és nem tudom mi lesz a vége, jó e nekem vagy sem. Az állást is a családomra tekintettel vállaltam el , pedig már repültem volna vissza nyugatra. De azt hiszem már nem vagyok az a csitri aki megy a maga feje után és éreztem a családi rezgéseket hogy azt szeretnék maradjak bármi ára is van.
Végül is így forrotta meg a döntés. Igy formált a család, formálta át az utamat. Jó döntés volt-e még mindig nem tudom. Néha belesajog a fájdalom a szívembe, néha pedig egyszerűen csak ok az egész.
Most otthon megint azt a tanácsot kaptam ne hezitáljak ugorjak fejest a kapcsolatba.

Hogy keserűség, csalódás, fájdalom vár e rám nem tudhatom. De miért baj az ha én lassabban szeretném . Lehet hogy az a baj hogy kiéltem már magamat.
De lehet hogy egyszerűbben a belsőm jobban fél mint hogy felvállaljak egy új férfit és megmutassam magam neki csupaszon( persze átvitt értelemben) Őrajta köd talán már nem akkora mert a multkor eléggé eltértek a vágyaink. Nekem gond a távolság , neki nem , Nekem gond ha az új munkahelyemen tudják hogy együtt vagyunk ő ezt sértésnek veszi hiszen nem akarom felvállalni. De kérdem én mit kellene felvállalnom mikor még magam sem tudom merre menjek, hiszen csak beszélgettünk. Nem érek rá felvállalni mikor összeállta a kép bennünk hogy mit is akarunk és közös a célunk.
Majd kiforr, alakul a dolog. Rosszul döntenék ha nemet mondok? Vagy jól? Adódik-e még alkalom hogy férfi odalegyen értem?
1-szer volt az sem végződött örök életűként.
Habár én azt mondom egy kapcsolatban jobb ha a férfi jobban szereti a nőt mint a nő a férfit, talán tartósabb lesz tőle az egész.