Talán az első igazán hideg nap volt akkor. Talán a második. Nem is tudom. Csak arra megmagyarázhatatlan ijedségre emlékszem és a nagy fáradságra ami rám tört és nyomaszt már igazából több hete de próbálom nem elhinni hogy itt van, hogy magával ragadott. De néha felriadok a magam köré font fátyol közül és észreveszem hogy olyan vagyok mint egy holtkóros. Talán a barátok a hétvégéken valahogy kiráztak, nyugtatom magam. Valójában tudom hogy csak áltatom magam. Még nem dolgoztam fel azt a mérhetetlen csalódást. Még mindig egy kis zombiként mászkálok az utcákon. Mikor lesz ennek már vége? Hol van a bizalom magam iránt? Reménytelen depresszió így nevezem csak magam. Két lábon járó katasztrófa. Pedig nem is vagyok ilyen. Én nem ez vagyok. Akkor hát mi legyen. Itt már csak a túlvilági erő segíthet. Hát akkor segíts már, kérlek!
Néztem kifelé a fejemből miközben próbáltam tartani a lépést a többiekkel, és csak mint a függöny mögül sikerült észlelnem azt az emberhalmot ami köröttem ténferegtem. De mentem és mentem én is és próbáltam úgy tenni mintha vagyok és élek.
Aztán a mint két hölgy egymáshoz hajolva üdvözölték egymást felfigyeltem arra a távozni készülő sejtelmes párára mely ajkukat elhagyta. Rémisztően nézett ki. Mint valami sci-fi ufós film részlete. Látható és mégsem, ködös néhol el el halványodó. Mint a cigaretta füstje de mégis néhol egészen kivehető élekkel néhol pedig csak úgy sejteni lehetett ottlétét, és létezését. Mások nem figyeltek fel rá, mások nem látták, nem tartották furcsának, hogy néha ilyen néha olyan gonosz párahalom csúszik ki az ajkaik közül. Éngen csak megrettentett, pedig tudtam ez természetes, mégis olyan másnak tűnt.
3 megjegyzés:
A gondolataidat olvasva egyre jobban előbukkannak azok a régi ismerős érzések, amelyek pár hónappal ezelőtt még velem éltek, az életem részét képezték és az egész lényemet rabul ejtették. Régen volt egy szép élet, tele gyönyörűséggel, felhőtlen boldogsággal, gondtalan biztonsággal. A sors azonban közbeszólt és egy váratlan fordulat hatására minden rombadőlt, amiért egykoron két ember harcolt. Az azt követő állapoton való túljutás vagy felülemelkedés a legnagyobb próbát jelenti az ember számára.
Egy ideiglenes állapot, amikor időt kell szakítania magára, mérlegelnie kell, át kell gondolnia az elmúlt éveket, majd tovább kell lépni, egy új, szebb élet reményében. Ez a fajta újrakezdés az, ami sokszor nem zökkenőmentesen történik, hanem valahol útközben elakad az ember. Sokszor kábult állapotában mint ha csak egy zombi lenne, néz ki a fejéből. A külvilágot és annak minden történéseit valami fél módon érzékeli, de mégsem tud róla tudomást szerezni. Minden olyan homályos és idegen, csak a körvonalak rajzolódnak ki, ami sokszor valóban csak az emberi agyszülemény játéka. Olyan dolgokkal szembesülhet az ember, amely félelmet szül és rettegést válhat ki. Nem azok a jól megszokott hétköznapok jellemzik az életét, amit egykoron megtapasztalt, és ezek a fajta idegen érzések képesek felborítani azt a fajta egyensúlyt, ami eddig mindig is jellemezte. Azonban ez tényleg csak egy ideiglenes állapot.
Néha ezek a "párahalmok" olybá tűnnek,mint ha lelkünk egy kicsiny része távozna :S
Nagyon kell bujtam a világ elöl tudom. De annyira reménytelennek tűnt minden. Most se jobb. :(
Hogy mi rángatott most pár napra ki ebből a magam csinált burokból ami igazából egyfajta ösztönös védekezés hogy túléljem nem tudom. De igazából most vissza is bújnék szívesen. Talán egy pár jól irányzott bal horog a box edzésen Élettel. Jól behúzott mit ne mondjak, elég fürgécske volt én meg csak úgy tébláboltam, ténferegtem mint egy zombi. Haha.
Igen Dani azt hiszem sokan voltunk már így és remélem mindenkinek lesz egy kis kapaszkodója a megfelelő időpontban.
sensually valóban ilyen volt , biztos valami főldönkívüli teszi velünk.:)
Megjegyzés küldése