Furcsa kapcsolatok

Most már tisztábban látok, nem azt mondom hogy mindent, talán soha nem fogok mindent látni. De nem burkol be a rózsaszínű köd, a tudatlanság fátyolával, avagy a tini képzelgés.
3 éve nem találkoztunk, de a keserűség , az a megbocsáthatatlan harag persze még mindig nem szünt meg, nem halt ki belőlem. Azt hiszem soha sem fog. Nem és nem , talán tudatosan nem engedem. És ha engedném is milyen érzés maradna utána? Nem tudom. Csodálkozom magamon hogy szerethettem valakit? Szerettem e egyáltalán? Vagy az érzéseim , kitörni való vágyam volt akkor erősebb és megpróbáltam elhitetni magammal hogy szeretem?

Még mindig nem tudom rá a választ. De már nem izgat.

Mit várt tőlem? Nyakába ugrok? A sok rossz után? Boldogan üdvözlöm mert jött? Hálálkodok neki, hogy megnézi évi esetleg 1 szer a fiát? Kell egyáltalán hálát éreznem iránta? Vagy mintha nem is lett volna az a 3 év és az előtte levő szörnyű közjátékok egyvelege, nem létezett. De igen és nem lehet elfelejteni. Én nem tudom.

Ő beszélgetni szeretne, este borocska mellett. Velem. És ajánlatot tenni.
Furcsa, nem tisztelem, ő szem tisztel. Ha tisztelne nem viselkedett volna igy, vagy legalább megpróbált volna kapcsolatot teremteni és nem a hátam mögött a családommal jó pofizni és intézkedni. Hát igen ez is fáj még mindig fáj hogy a családom mindig neki ad , adott igazat. De lassan feldolgozom, szépen lassan.

Hamis kép. Hamis . Hamis . Hamis.

Nem tisztel és én sem tudom tisztelni. - És mi értelme beszélgetni? - kérdezem.
- Őneki semmi baja velem. - hangzik a válasz. - Heh- gondolom magamban. - Még barátok sem vagyunk. - De ő ismer éngem, tudja milyen vagyok. Nem változtam semmit. Talán csak a hajam lett rövidebb. - erőlködik. - Áu. ez fájt gondolom magamban a hiúságomnak. Szerintem sokat változtam, jobb, érettebb ember lettem. Nem vagyok már az a naiv 19 éves, és nem vagyok már annyira buta sem, hogy egy - egy mosolynak bedőljek, és azt higgyem valamit jelent neki vagy más férfinak. Nekik csak egy mosoly, egy hátsó szándék még nem jelenit komoly érzelmet, tiszteletet, megbecsülést.

Ha tényleg érezné ezt én is érezném, hogy komolyan gondolja amit mond. Nem teszi. Reakciói, dacos , gúnyos viselkedése, kötözködő volta nem támasztja alá szavait ezzel kapcsolatban. Persze tesztelem, és igen éreztetem vele hogy nem kívánatos. Igen ez mindent megmond, elmond megmutat. Mit képzel elfelejtem mikor gyermekünk előtt ütött? Elfelejtem hogy az utcán hagyott? Elfelejtem hogy haragból irántam az utca kellős közepén lerakta saját fiát és otthagyott minket? Nem tudom, nem megy. Elfelejtem, hogy nem tett a kapcsolatért semmit és most is csak azt várja hogy én dolgozzak érte, én alkalmazkodjak, ő meg csak van. Persze én is hibás voltam, akkor ezt én is tudom. Én visszaütöttem, nem hagytam magam, védtem magam, a fiam, elképzeléseimet. Többször megpróbáltuk, minek már nem tudom. Akkor nem láttam tisztán.
- Én nem ismerlek. - mondom neki. - És te sem ismerhetsz engem. - ha ismerne nem viselkedne így. Ő felnyomja idegemet a plafonig, de nyugodtan , mintha semmit nem érzeném folytatom. - Miből gondolod hogy mosni főzni, takarítani fogok rád mint egy cseléd. - végül is felajánlotta hogy menjek ki Svájcba hozzá 1 hétig keresek ott munkát. Aludhatok az ő helyén hiszen ő este dolgozik. Fúj, még bele gondolni is rossz. ÁÁÁÁÁÁá. - Jó nagyon nemes voltál hogy felajánlottad és köszönöm , megnyugtathatod a lelkedet , de nem fogadom el. - mondom neki és közben forog a gyomrom. Mit képzel majd kegyesen hajlongok előtte. Egyáltalán már megint ki tervelte ezt ki? Biztos a becses család. Úgy érzem magam mint a múltkori alkalommal, mint egy marhát kiraknak vásárra. Jó jót akarnak, nyugtatom magam. Akkor is csak azt akarták egy fiatal falun élő fiatalembert elhagyott a felesége, és nagybátyám rám gondolt vigasztalásként. Még megkérdezte apámat hogy mit szól hozzá aztán nővéremmel együtt elkezdték a beetetést, hogy a tehén arra menjen ösztönből. Nem baj ha nem tudok főzni mondja még nagybátyám majd kiakasztom az éthordót a kapuba erre csak- csak képes vagyok azt lesz kaja az uramnak. Vicces.
Most ezt is megtervelték. Okoskodik mindenki.
Semmibe néz mint mindig. Tudja hogy gondok vannak a gyerekkel, beírást is kapott a jó lelkem elengedi vele este 7 után mert azt mondta 8 -ra visszaérnek, egy frászt, már megint a régi játékot játssza és fél 10 kor érnek haza Élet hulla fáradt. Holnap suli nem fog tudni koncentrálni, szép szép. Á nem húzom fel magam. Ő válasza csak annyi hogy tudhattam volna ha 7 után mennek el 8 ra nem érnek haza. Haha. Komolytalan nem? Vicces, dolga egyenlő a nullával, gyermeknek semmit sem hozott, és igy is azt képzeli lehet befolyásolni. Persze persze.

Haverok miért nem húznak fel ugyan azzal a beszólással míg ő igen is fel tud. Talán a düh munkálkodik még mindig bennem. Nem vagyok vele már olyan mint a többi embertársaimmal, nem is akarok, mi vagyok én tolmács, tanuljon meg magyarul vagy tanítsa a fiát meg a saját nyelvére, egyiket sem teszi pedig kértem rá. Biciklizni nem meg el vele, ugyan igy focizni sem megerőltető lenne. Szegény öreg ember. Anno első látogatásánál család akkor is őt ajnározta, nem tudja mit tegyen a gyermekkel értsem meg. Nem tudom, én ha akarok egy kapcsolatot akkor mindent megtennék érett, mindent határ a csillagos ég.

Megnyugszom már csak pár nap és kész visszajutunk a való világba , és kidob a pokol bugyra el is lehet felejteni az egészet ezzel nyugtatom magam. Volt nincs. Nem és nem fog felhúzni. Levegő. Megfordul az agyamban még az is miért akar eltávolítani a gyermekemtől, miért segédkezik abban, hogy távol legyek a gyermektől 1300 km rettenetesen messze van , a hideg futkos a gondolattól a hátamon.
Mit vár, ha ő egyáltalán nem tesz semmit majd alakul magától. Álmodik. Furcsa csak magára gondol megint.
Én ha pasi lennék és egy elhidegült kapcsolatot szeretnék barátira emelni tennék is érte. Vagy megint én gondolkodom rosszul? Mert tennék érte? Sokat adok megint, és sokat várok. Én ha pl. Hódítani, bizalmat visszanyerni, barátságot építeni akarok nem arra várok hogy belehulljon az ölembe minden. Ő nem tett ezért semmit, és ha én akadályba ütközök nem adom fel mert akarok valamit. Gyenge akaratú, gyenge jellem. Ennyi.

Minek is mondjak bármit is mikor el sem jut hozzá, elugrik előle, bástyát állít elé. Nem akar és nem tud megérteni, szavaim süket fülekre találnának. Bántásnak, rontásnak, rossz akaratnak látszanak. Nem hall, nem lát, nem mond.
Ezért csak hallgatok, csöndben ballagok mellette és hagyom, hagyom kérdéseim a fejemben, értelme nincsen.

Minden szó hiába, ha nincs bizalom. Feleslegesen elpazarolt szó, értelmetlenül kimondott próbálkozás. Sok mindent meg tudok bocsátani, de elfelejteni nem tudok. Szóról szóra tovább lépni, a szavakon keresztül a megértésig. Ez még messze van nekünk. Tisztelet.

Ha arra törekszel, hogy az örök mértéket kövesd: ne botránkozz azokon, kik nem erre igyekeznek, hanem törekvéseik ingadozva ágaznak a sokféle véges és változó mérték között. Ne azt nézd, hogy mijük nincsen, hanem hogy mijük van; mert még a legnyomorultabbnak is van olyan lelki kincse, mely belőled hiányzik. Kifogásolni, fölényeskedni bárki tud; tanulj meg mindenkitől tanulni.

/Weöres Sándor/

Ár ny ( ék)

" Az olvasás egy bizonyos idő után túl sokat köt le alkotókedvünkből. Aki túl sokat olvas és túl keveset használja a saját agyát, rászokik a lusta gondolkodásra. "
( Albert Einstein)
Felejteni szeretnék.
Felejteni a csalódást magamban, felejteni a valóra nem vált álmokat.

Én vagyok az akinek nem sikerült, én vagyok az aki feladta. Én kinek elfoszlott minden reménye egy szebb és boldogabb jövő esélye.

Felejteni hogy élek, felejteni hogy lépek.
Valamivel lekötni magam, csak nehogy legyen saját vágyam.
Elvagyok, tengek lengek.
De belül az üres űr kerülget.
Elő akar törni a vándor de én lenyomom mindahányszor.
Csak létezni, érezni ne kellene, csak dönteni ne kellene.
Aztán jön az újbóli zuhanás.

Álmokat veszteni, vágyakat elhagyni, feladni, feladni.
Értelmetlen, értelmetlen a lét. Értelmetlen hajszolni valamit ami még karnyújtásnyira sincs.
Nem akarok bolondító , hiábavaló gondolatokat. Egyáltalán nem akarok gondolatokat. Nyugalmat, nyugalmat, nyugalmat akarok.
És belül sírok, sírok, sírok.
Tombolni akarok, de azt a kis szörnyet lekötöztem, s soha nem engedem. Csak árnyék marad. Marad örökre árnyék, mely követi léptem, lámpák megmutatják létem.
Árnyéka vagyok önmagamnak, és nem bánom, nem kesergek.
Maradok inkább árnyék.
Árnyék mely esti órákban szüntelenül meg - megállva követ, oson utánoz. És nem lankad, nem lankad reggeltől - estig és így tovább és tovább.. Szabálytalan formákban tekerődik le és fel egyik lámpaoszlopról a másikra majd átszökkenve ugra - bugrál, utánam kap de nem ér el. Így adják egymásnak át árnyamat, azt a fekete homályt.
Azt van mikor már követése lelassul, megduplázódik, talán 4 szereződik is egyszerre. Akkor melyik az igazi énem, melyik az ki én vagyok, mindegyik vagy talán egyik sem. Melyik az én árnyam, vágyam.
Az akkor nem én vagyok, pedig belőlem egy darab, egy lélektükör. Azt reggelre eltűnik, elszökik eloson, elfoszlik. Egyre kisebb és kisebb lesz, míg el nem ködlik a szemünk elöl. De hová, talán visszahúzódik belénk?

Hiányzik a bizalom az élet iránt, a bizalom a jobb iránt.
Nem megy és nem tudok, kész vége. Elveszett és őrlődök benne, hempergek és nem akarok még kijönni sem belőle hiszen minek.
Ott állok és elvesztettem álmomat, nem nem mondhatom, hogy nem volt, nem mondhatom, hogy nem tettem meg minden tőlem telhetőt érte. De ez egy hiábavaló harc, a végén úgyis ugyan oda lyukadunk ki ugyan oda az elejére , a semmibe , a végtelenbe, a 0-ába.

Megbántott az élet, és bánt minden nap a reggeli nappal, amely ugyan úgy süt tovább mintha minden rendben lenne, a szellő mely néha csak megsimogat mintha barátod lenne, aztán pedig óriási erejűt lök rajtad váratlanul és ott fekszel tehetetlenül fellökve arcoddal az aszfalton, megsérülve könnyezve, köpködve, prüszkölve. Letörlöd sebes arcodat és érzed nem vagy a régi. Ilyen kicsi bántást még nem veszel fel, a lelkedben keletkezett űr sokkal nagyobb és fájdalmasabb. Ez csak egy felületi karcolás semmi más.

De hisz másnak sem sikerült az élet, öreg elesett, szegény, egyedül és árván pityeregve, szeméből segélykérő üzeneteket sugallva a társadalom felé. De ki segít neki, ki néz le rá? Egyáltalán észreveszik, vagy ha észre is venné valaki, kelletlenül elmegy mellette hiszen segíteni nem tud, nem akar, nem áll módjában.
Ez a sorsunk, és nem egy nem kettő ilyen történet van, csak kinézek az ablakon.
Egyesek sírnak mert nem tudnak elmenni nyaralni idén. És aki soha nem tudott eddig elmenni?
Szemét az élet, szemét a sors, egy igazságtalan, ronda maszlag.
Majmolni a trendet, és beskatulyázni az embert.
Ezért harcoljak. És igen másnak még annyi sem jut mint nekünk, még annyi öröm sem. Értem - de én vesztettem el a hitemet , az életem hitét.
Megbántott, megcsalt az élet. Elhagyott, eldobott mint egy mocskos rongyot amit mér arra sem tartanak érdemesnek hogy kimossák, mert lukas, tépedt, sokat megélt, felesleges.


Megmaradok abban amiben vagyok, itt itt maradok.
Csalódás ide vagy oda, itt maradok, itt tudom mire várhatok, itt tudom ki hogyan bánthat, itt nincsenek csalóka álmok, melyek nem sikerültek, beletörődve tengek és maradok , maradok csendben.

csendben csendben csendben



Innen visszanézve úgy tűnik, hogy minden, ami eddig történt velem, csak egy élet-árnyék volt.
Nem igazi élet, hanem annak az árnyképe. Mint amikor elmégy egy utcai lámpa alatt és a ház falán ott megy az árnyékod is. Majdnem olyan, mint az igazi, ugyanakkor ugyanazokat a mozdulatokat tükrözi, de hát az mégis csak egy megfoghatatlan, üres látvány. Egy kép, mely nem is létezik igazából.