Idő múltán

  

Jorge Louis Borges - Idő múltán

Idővel az ember megérti, mi a különbség a között,
hogy tartasz egy kezet vagy leláncolsz egy lelket...
és megtanulod, hogy a szerelem nem azt jelenti,
hogy lefekszel valakivel;
és hogy ha nincs valaki melletted, nem azt jelenti,
hogy egyedül vagy;
és megtanulod, hogy egy csók még nem
szerződés, és az ajándék nem ígéret;
és elfogadod a zuhanást emelt fővel és nyitott
szemmel;
és megtanulod az utakat a mára és a mostra
építeni, mert a holnap nem garantálja a terveidet,
mert a holnapnak mindig van egy csomó olyan
változata, ami megállíthat téged félúton;
és idővel megtanulod, hogy a nagyon sok is, az
életet adó meleg is égethet és elszenesíthet.
Fogjál hát neki ültetni a saját kertedet, és
díszítgetni a saját lelkedet ahelyett, hogy mástól
várod, hogy virágot hozzon...
- és tanuld meg, hogy tényleg el tudod viselni,
hogy tényleg van erőd, és tényleg értékes vagy.
És az ember csak tanul és tanul...
És idővel megtanulod, hogy ha csak azért maradsz
valakivel, mert gazdag jövőt ígér, előbb utóbb
visszatérsz a múltba.
Idővel megtanulod, hogy csak az tud boldogságot
adni, aki elfogad hibáiddal, és nem akar
megváltoztatni, de ha csak azért maradsz
valakivel, hogy ne légy egyedül, idővel majd nem
akarod látni.
Idővel megtanulod, hogy az igazi barát kevés, és
harcolnod kell érte, mert másként körülvesznek a
nem igazak.
Idővel megtanulod, hogy a haragból kimondott
szavak egy életen át bánthatják azt, akit
megsérteni akartál.
Idővel megtanulod, hogy mindenki mondhatja
"sajnálom", de megbocsájtani csak a nagy lelkek
tudnak.
Idővel megtanulod, hogy ha megsértettél egy
barátot, valószínű, soha nem lesz úgy, mint régen.
Idővel megtanulod, hogy lehetsz boldog az új
barátokkal is, de eljön az idő, amikor hiányozni
kezd az a régi.
Idővel megtanulod, hogy semmi sem ismételhető.
Idővel megtanulod, hogy ha megalázol és lenézel
egy teremtményt, előbb-utóbb visszakapod
sokszorosan.
Idővel megtanulod, hogy ha sietteted,
kikényszeríted a dolgokat, nem válnak a remélté,
és megtanulod, hogy a Ma a jó, pont ez a perc,
nem a holnap;
és megtanulod, hogy ha jól is érzed magad
azokkal, akik körülvesznek, mindig hiányozni
fognak azok, akik már nincsenek.
Idővel megtanulod, hogy ha megbocsájtással
próbálkozol, vagy bocsánatkéréssel, vagy
kimondani, hogy szeretsz és vágyódsz, hogy
szükséged van rá, hogy barát szeretnél lenni, egy
sír fölött haszontalan.
Megtanulod ezt mind, de csak idővel.

Csalódni kell, hogy boldogok lehessünk,

Csalódni kell, hogy boldogok lehessünk,
Gyűlölni tudni, hogy újból szeressünk.
Kell tudni zokogni meg sírni,
Valakit megunni aztán visszahívni.
Csalódni százszor, csalódni ezerszer,
Hogy boldogok lehessünk egyetlen egyszer!

William Shakespeare

 

 

Rémeim mik előbújnak az ágy alól

Furcsa dolgok vannak. Furcsák vagyunk mi emberek magunk is.
Mi változtat meg egy embert egyik napról a másikra. Honnan veszünk akkora elhatározásokat amik gyökeresen megváltoztatnak. Meddig jó az ha elbújunk a hibáink elől mintha nem is lennének. Nem segít semmit csak még rosszabbá teszi a helyzetet. De hogyan lehetünk képesek megváltozni, ha igazából azt érezzük hogy nem változunk.
Számolj tízig kislány. Számolj tízig. Csak próbáld ki egyszer, jobban leszel.

Igazából nem is erről akartam írni. A kapcsolatokról amik ember ember, barát barát, férfi nő között vannak. Érzésekről melyek akaratlanul , vagy éppen akarva alakulnak. Melyeket mi irányítunk valahogy vagyis megengedjük nekik azt az irányt és igazából hagyjuk hogy akár rossz irányba is fusson. Elkényelmesedünk. Aztán kész.

Furcsa mikor az ember egyedül van és valóban nem szeretne semmi bonyodalmat maga és szíve körül, akkor jönnek dolgok amiket akkor várt mikor vágyott rá. Hormonok ezeket bocsátjuk ki.
Ilyenkor hagyom magam begubódzni és hagyom hogy csak egy kis fruska legyek hogy egy ronda gubacsvirágnak látsszak , és elkerüljenek, a pillantások, elkerüljenek a csillogó férfi szemek. Meg se próbálják elhatározásom megingatni. Lássanak rondának, undormándyosnak, ha véletlenül megpillantanak, vagy ha nem akkor éppen így jó mert ezt akarom.

Aztán egyszer csak nap mint nap akaratlanul mindig összefuttok, találkoztok, találkoznotok kell mert egy helyen dolgoztok, és napról napra ugyan az jut eszedbe mikor meglátod.
Így alakult ki anno ez is Péterrel.
Együtt dolgozol vele. Segítitek egymást. Szóba elegyedtek. És egyszer csak azt veszed észre hogy várod hogy jöjjön, várod hogy munkába menj, várod hogy találkozzatok. Mert megnevettet, valahogy olvastam hogy ez nagyon fontos egy nő számára hogy a férfi szórakoztatni tudjon.
Hát ő tudott. Élveztem a társaságát, hallgatását, nézését, humorát, rossz humorát. Azon kaptam magam hogy jól esik kiönteni neki a szívem és elmondani hogy mit érzek. Aznap reggel mi történt, mindent mindent. Aztán együtt ülni, mozdulatait figyelni. Véleményét kérni. Minden és minden így kezdődött.

Aztán egyik este megfordult a fejemben mi lenne ha.. Biztos tudjátok hát ha több lenne ez mint ami. Áh nem . Mondtam magamnak. Mert... és soroltam a dolgokat. Csodálkozva érdekes milyen kis földhözragadtan átgondolom pedig ha igazi érzések lennének, egyáltalán ez nem igazi érzés??

Hát jó , már voltam így is meg úgy is. Azaz eszeveszett gondolkodás nélküli belevágásban, amikor hiába is akartam gondolkodni nem tudtam, azt hogy átgondoltam mindent valahogy Bellül és igen érett felnőtt képen ( magamon is csodálkozva) terveztem vele a jövőt.
Na ez is valami ilyesmi, csak hát megint olyan ez hogy nem kívántam, lehet ebből valami. Hiszen G. -t sem kívántam. ( jesszusom elég sok volt, de mi az a sok:) - Áh te vagy a harmadik.)
Nem kívántam és nem is lett semmi jó belőle mert a végén már valami miatt ő nem ragaszkodott az egészhez pedig ő volt aki az elején erőltette.

Minden esetre egy jó ideig megint nem jutott eszembe. Aztán azon kaptam magam hogy mégis csak egyedül vagyok és jó lenne ha csak ábrándozni is de legalább arcot ölteni annak az álombeli pasinak a képzeletemben. Hát azt erőltettem erőltettem , de nem ment. Valahogy mégiscsak megvívták odabenn a harcot és egyik nap arra ébredtem hogy ha nem is akartam de róla álmodtam.
Mivel már közel érzetem magam a gondolathoz engedtem neki a képzeletemben.
Aztán valahogy mégiscsak úgy alakult hogy a való életben nem. De így kellett lennie. Nem akartam bonyolítani.

Mert a sok beszélgetés rádöbbentett, hogy annak ellenére hogy nagyon bírom , szó szerint a barátságnak nevezhető együttes menne csak tönkre. Ő kihasználná a testem , én az övét. És mivel majdnem mindenről beszéltünk még a vágyálmunkról az ágyban , nőben is. Tudom hogy nem én vagyok a tökéletes partner neki és ő sem nekem. Vicces, és néha még szavak nélkül is értjük egymást, sokban nem értünk egyet, de valahogy és ez is furcsa tiszteljük egymást.

Valakit nem tudok tisztelni ez is min múlik?? Nem tudom, piciny dolgokon.

Aztán még ami foglalkoztat, még ami nem hagy nyugodni, kerget, valahogy ott van mögöttem, bennem, a második árnyékomként követ és nem hagy nyugodni.

Rémálmok. Rémálmok gyötörnek. Nem az a szokásos rossz érzés ami kiskorom óta, nem ez valahogy más.
Kiskoromba mindig azt álmodtam hogy egy sárga kis sivatagban futok, rohanok, menekülök magam elöl , magam elöl. Lábam alatt az aranynak látszó homok, durva és rossz érzést keltő. Ezt az homokérzést már éreztem az életben is. Mikor először éreztem megdöbbentem. Szegeden voltunk és a horgász giliszta földben. Rettenetes érzés, föld, papír galacsinjának egyvelege, ami horzsolja a bőröd, és egy egyfajta borzongás fut végig a testeden. Ezt a földet tapostam álmomban menekülve. És valahogy beszivárgott belém, a bőröm alá, a szájpadlásomba, a nyelvembe, a vérembe keringett. Erre ébredtem, és arra hogy még mindig érzem ezt a félelmetes érzést a számban. Felkelek és próbálok rá inni hátha elmúlik , de nem és még órákig ott fekszem borzongva éberen a sötétben, várva a remegésem múlását.

Mostanában nem ezt álmodom, részletek életemből, persze hozzá az érzést is hozzáálmodom, amit akkor vagy amit éppen most érzek. De mind rosszabbat és rosszabbat. Megbánást, fájdalmat, értetlenséget, keserűséget és így tovább, a képek mellé hozzáálmodom az érzéseket is. Majd felriadva próbálom elhessegetni és nem visszaemlékezni, hibáimra miket elkövette, vagy miket nem mertem vállalni, vagy ahol nem álltam meg a helyemet. Elmúlott, mondogatom magamban miközben lepereg újra és újra előttem, elmúlott. És elgondolkozok , olyan ez mint mintha a halál előtt életed lepörög előtted, minden amit tettél, ahogy éltél, amit vétkeztél. Talán itt a vég? De nem mert még mindig lélegzem, érzek, nézek. És felkelek , felébredek reggel, teszem a dolgom.

Merj álmodni

Merj álmodni, mert az álmok álmodói meglátják a holnapot. Merj kívánni, mert a kívánság a remény forrása, s a remény éltet bennünket. Merj nyúlni olyan dolgokért, amit senki más nem lát. Ne félj olyat látni, amit senki más nem lát. Higgy a szívedben és saját jóságodban, mert ha így teszel, mások is ezekben fognak hinni. Higgy a csodában, mert teli van vele az élet.
De ami a legfontosabb, hogy higgy önmagadban... mert odabenn a lelkedben rejtőzik a csoda, a remény, a szeretet és a holnap álmai.

/Ron Cristian/

Traukirchen

Ma már van egy csomó kis huncut program köztük amit már kicsit én is láttam az Abode Photoshop CS3 , mellyel minden trükköt el lehet sajátítani és tökéletes képeket készíteni. Na nem ám egyszerűen.
DE EZ VALÓDI. HA NEM LÁTTAM VOLNA MAGAM, HAH EL SEM HINNÉM.

AZT HISZEM SZERELMES VAGYOK.

kín rándálusom a hatalomért.

Az autópálya melletti félig kész palánkot elnézegetve, hiszen időm az volt teméntelen a navigálás mellett, felötlött nekem csúfsága is. Most akkor mi akarjuk elzárni tőlünk, magunktól a látványt, merengő házakat, erdőt, mezőt? Miért is? Vagy a faluka házacska népsége nézegeti szívesebben ablakán kibámulva a szemközti falt,élete végéig. Egyik kínálat sem tetszett meg, holott tisztában vagyok azzal is hogy a hangok miatt is jobb ez így mégis kesergek.
Tán elfelejtettük , mily mámorosan döbbenetesen szép az utazás? Mint ahogy régen tettük azt, lóháton, lovaskocsin baktatva. Elegendő időt szentelve a látványnak is mi beszívódni vágyik belénk igy tovarepülve a képzeletünkkel, emlékünkkel magát reklámozva. Csodálni a természet adta pompát. Egy falat nézünk egy vége hossza nincs falat az utunk során.

Visszatérve mélázásomból, megpillantottam az ember alkotta csodának nevezett gyors utat - sarkantyút, melyen egy szalagról éppen lekerült tütü erőszakosan tolta az előtte levőt, remélve ezzel a módszerrel előbb eljut ulticéljához.
- Na akkor menjél. - gondoltam magamban és morogtam is mert még igy is beszélgetek a kocsikkal abban a hitben hogy hallják is. Na de jól esik.
Közben persze méltatlanul elhaladva, időt nem engedve a lankáknak hagyjuk a kilométereket magunk után. Melyek ugyan szívesen csillogtatják szépségüket az arra érdemesnek. Mint az a kis focipályaként rikítóan zöldellő tenyérnyi terület a két kis lakás szántóföld között. Egyik keki-barnán egyenletesre szántva, másik valahogy ellentétes irányba barázdázta a földet, így más színnel is kápráztatva. Pedig egyazon föld, csak másképpen látatja magát. Mint emberek is ugyan azon szülőtől hasonlóan, mégis mennyire különbözve egymástól. A zöld borsószem terület kiengedve napi páráját búcsúzott a nappaltól. Izzadva, mégis üdén bocsátotta a talaj melegét felfelé. Párácska erőtlenül, gomolyként játszadozott a fűszálakkal, nem tudván mit tegyen. - Maradjon ? Hiszen jó volt itt, de menni kell. Bolondosan köröket rajzolva , futkosva halkan cseppessé, porlasztóssá válva valahogy mégis elhúzza őt a kíváncsiság, kalandvágy. Megrészegülve az új varázstól, gurgulázó kacajjal, búcsúzik. Fentebb aztán megint újjászületése, újra és újra elhagy. Belépve a körforgás vágta útba ismét. Mindig új és új tájakat ismerve meg , gazdagodva, tapasztalatot szerezve, megismerve a föld élőlényeit. Éli tündérmesés életét, mint egy király, Vándorok királya.
Még tudtam volna írni , még lett volna mi kergetőzött a fejemben tegnap tovább mikor elkapta gondolataimat és a látvány bekebelezett. Igen és olvastam is volna még, ha a sötétség ami hirtelen körénk rakódott nem fojtotta volna el amúgy is fáradt szemem előtt a betűket. A betűk elhomályosodtak és én kénytelen voltam belenyugodni ebbe.
Megjelentek az est fényei, elő előbukdácsoltak, és elszaladtak mellettünk. Kicsi halovány elszórt szentjánosbogarak, hol erősebben kivehetőek , hol távolabbi szétfolyósak. Cikáztak, futottak, felderengtek és elbujdostak ismét, mintha nem is láttuk volna őket valón, eltűntek a sötétben. Szép volt megríkató és romantikus. Aztán ha jött egy jobb nagyobb város, helység hirtelen kivilágosodott a környék a mesterséges fénytől. Egy -egy utca lámpasorai szétfutva majd valahol ismét találkozva, váltakozva gyönyörködtettek. Eleredt a szeszélyes felhő és ránk bocsátotta nedvét mely prizmaként hatva húzta, bontotta a fényeket. 4 pirinyó pontot követve, érzéseim szerint baktatva haladtunk egykedvűen utána, mintha ők lennének vezér csillaguk az úton. A szemben jövő sárga színárnyalatokat bocsátó járművek lámái 4 felé ágazván próbáltak becsapni és elkápráztatni.
Alig vártam hogy ott legyünk már és pihenhessek, de valahogy nem így történt és csak húzódott - húzódott az út tovább. a kocsiban ébredve fejfájással mert 1 órás kiakasztó értelmetlen keresés után végre hajnali 2-3 körül leálltunk majd 6 -kor keltünk és folytattuk a bolyongást. ( cím nélkül hozzáteszem, ilyesféle magyarázattal ha beértek a faluban- amely nevét sem tudták leírni rendesen- 50 m után fordulj balra és ott vagy. Na kérem hát ez nagyon konkrét útbaigazítás. De nem a rosszat szeretném felejthetetlenné tenni az útból)
Szóval a szörnyű ébredés után fájlalva minden tagom, mosdatlanul, egyszerűen fujj. Nem leszek vándor. Itt már a Kávé sem segíthet, nem is mertem tükörbe nézni egy jó darabig.
Nagy nehezen órák hosszat töltött várakozás után indulhattunk telepakolva vissza. Eltévedésünknek köszönhetően, mivel a Navi azaz én elbóbiskoltam nyitott szemmel 48 óra után. Letértek az útról így a csodás helyek felé mentünk haza. Lehengerlő és csodás hegyek. Gyorsan leírom mielőtt maradandó élmény nem maradna belőle, mert csak az a harmonikus érzés belőle szívódna belém és a vágy hogy újra lássam mindent.
Újra és újra. Míg végül elválaszthatatlanok nem lennénk. Egybeolvadva és többé el nem felejtvén a szépet, másikat.
Itt nem volt takarópalánk mi megfosztott volna az élménytől. Dombok, lankák, hegyecskék, mezők, legelők, szántóföldek tarkállottak sorra. Két kis domb a jobbomon ámultatott. Felemásan megmunkálva és használva. Mezők mint a jólfésült kisfiú, minden irányból lefelé fésülve, lenyalva mutatták, tárták elénk a barna árnyalatokat. A másik fele a helynek sűrű benőve fával göndörödő lombokkal alkotott egészet. Mint a mai fiatalok frizuradivatja felemásan levágva egyik oldalt hosszan hagyva, másikon tarra nyírva csíkokat metszve benne. De itt kápráztató volt. Aztán jöttek a zöldbe , barnába öltözött mezők. Haragos-, Méreg-, Rikító-, Halovány-, Sárgás-, Barnás-, Kékes- zöld egymás mellé, mögé, után teregetve mint a lepedők, fel véve a domborzat idomainak alakját. Ugyan ez a barnával is színváltózott. Hol egy kukoricamező, hol látva azután búza-, árpa-mezőt, frissen vetett félig barna félig zöldes, hol pedig káposzta, répa, zöldség , virág kertészet ámultatott.
A hegyek legtetején a fenyők próbálnak az égbe jutva kapaszkodni felfelé Itt még a szép gyep is nyírva, gondozva van a határban. Autósztráda szélén nincs szemét, piszok, gaz.
Valahol a mezők között vékony sárga vagy aszfaltozott utacska fut kettéhasítva a völgyet, lejtőt. Játékosan felfutva csiga alakban a közeli dombra és onnan ismét le. Mégis bele olvad, nem rikít ki nem csúfít a tájon egy szemernyit sem.
Ott terült előttem a Nagy M városka, karnyújtásnyira, de mégis oly távol. Én mint egy állatkerti oroszlán a ketrecbe bezárva. belemerengve a régi emlékekbe nyúltam volna megérinteni őt, megsimítani, vigasztalva magamat is hogy tudom hiányzik nekem is és visszatérek bármibe kerüljön is. A járgány üvegének koppanására eszmélve jöttem újból rá hogy ez csak egy képzeletbeli simítása volt a tornyoknak és folyócskáknak melyek rajta átbaktatnak, a kacsás parkoknak és múzeumoknak mely annyira beleragadott a képzeletembe. Aztán ismét elkezdett esni és mintha saját könnyem folyt volna le az üveg túloldalán , megáldva az ottani talajt is. Belenyugodva hogy ez egy ilyen ketrecből csodáló 2 kemény nap volt és letörten belelapoztam ismét a könyvbe mely elkísért utamon.

Ich habe keine Träume

Meine Träume sind meine Flügel,
Die mich zum Himmel hinauftragen!

Nun ich habe keine Träume,
Ich suche meine Träume auch nicht,
Ich habe die verloren, Ich vermisse Sie nicht,
Ich bin einsam, allein.
Ich habe keine Träume.

Nun ich habe keine Träume,
Ich will auch keine haben,
Ich suche keine neuen, und finde auch keinen
Ich hasse die alten, weil Sie nicht war wurden.
Ich habe keine Träume.

Nun ich habe keine Träume,
Ich finde keine neue, suche nicht mehr verzweifelt,
Ich habe keine Ziele, ich lebe nur so weiter,
Ich hasse Sie alle, hasse diese da sein,
Ich hatte mall Träume, jetzt habe ich nur Schatten.

Meine Träume waren meine Flügel,
Die mich zum Himmel hinaufgetragen hätten!
(Én)

Csokor, nyomor, okol - álmom bomol

Múlnak az évek és mindig rádöbbenek mennyire nem szeretem ezt a napot. Már megint vége a nyárnak, a meleg is messze szál. És én nem szeretem a hideget, mert mindig fázok, vagy túl felöltözöm, vagy túl lengén. És fázok. Vagy éppen ha nem akkor valaki hideg lábakkal, tagokkal, testtel bújik mellém az ágyba mint egy hüllő ronda hideg testtel.
-Hideg, mint a béka popsija. -szoktam mondani és mindig nevetnek, és csak azért is odadugják lefagyott tagjaikat, hogy rajtam melegedhessenek. Brrrrr.

Szóval nem szeretem, mert már megint arra emlékeztet hogy öregszem.
Nem értettem meg soha sem, miért nem lehet a korról, korosodásról, beszélni a nőknek, miért tabu?
Hiszen milyen tisztelet , milyen sok szép tapasztalat rejlik mind e mögött.
Most irulva pirulva én is ott tartok, hogy majdnem szégyenlem, sőt szégyellem is mert - Már belőled sem lesz semmi. - megnyilvánulást hallottam egy szájból, ami megint rosszul esett.
Igen én azért szégyenlem , és mondom pusmogva, fogaim között kiszűrve a korom, mert nem tudok semmit sem felmutatni. Semmit.
És tudom, tudom, ti most mind azt mondanátok hogy :
-De még hátad mögött az élet.
-Hiszen még lehetsz most is valami, valaki, aki akarsz.

De ez nem segítene. És nem segít hiszen belül tudom én is de. áhhhhhh
nem vagyok elégedett.
Hova tűntek a gyermekkori álmok?
Hol van a régen dédelgetett királyfi fénylő sörényű lova, amit ellophatnák tova száguldva szerencsétlent ott hagyva a vadvirágos bokrétával?
Hol a harmónia? A megszokás?
A kis kacsalábon forgó rumlis kuckó?
Hova tűntek a bálok, udvarlók, bohókás mámoros sóhajok?
Hiszen néha még felkelni is fáradt a lelkem.
Hol van a halandzsázó, elégedett kornyikálás a barátokkal?
Hol van az idő magamra, másra?
Hol van az a boldogság, amit a paplan alatt sugdosva kívántam?
Hol az a sok szép mese mit magamba olvastam kislámpa mellett éjszakánként?
Hol az a kis boldogság , biztonság, elégedettség érzés?

És most csúnyulok, de hol az a Dagobert bácsi pénzes éléskamra amiben minden reggel megfürdhetek, hogy aranyozott legyen a bőröm?
Hol van a rózsaszínű karbiom?
Hol a Kleopátra tejes fürdőkád?
Természetesen gyermeteg gyermek álmok . hehe . de azért kiírtam magamból.

Hol van az az istenség az égből ki rám pillantva lekívánkozik a földi halandókhoz, hogy elcsábítson?
És ebbe bele is pirultam. :-)
Szóval ezért és ilyen dolgok miatt.

Áh, egye fene ez a nap is elmúlik egyszer. Túl leszek rajta, csak összeszorítom a fogamat, ha éppen kikívánkozik belőlem valami számukra megdöbbentő. És akkor is kibírom ha cakkosra rágcsálom belül a számat.

És még is. Hol van az üveggolyóm, a távolság, Nem vagyok én Tűzoltó, vagy katona sem vadakat terelő juhász.

Hol van a csinnadratta?

Én én vagyok.


"...De én csak én vagyok,
Vedd, amit adhatok!
És ha tán kevesled,
Fess magadnak te szebbet.
Mert én csak én vagyok,
Vedd amit adhatok...
(Nemes Nagy Ágnes)

Álmomban hol jártam?

Álmodtam, nem szoktam furcsa volt Ő is ott volt a szokásos romlott világunkban találkoztunk. Találkoztunk és néztem volna Őt de nem szabadott titkoltam hogy nézem, de a szemem sarkából lestem. Valahogy tudtam hogy álom mert félig az éberség és félig az álmomban jártam. Vagyis én irányítottam az álmomat. Akkor az nem állom hanem egy vágyálom, csapongó gondolat.
Közben érzetem a fal hideg selymességét amint a vállamhoz érintkezik és elringat visszadob a képzelet világába. Kaput találtam egy időre a valóság és vágyvilágok között?

Mégsem igazi állom. Ébren voltam tán vagy aludtam?

Központban akarok mindig lenni valahogy úgy, hogy sajnáljanak. Miért és miért minden áron bolond történetek gerjedtek agyamban.

Féltékennyé akartam tenni. Pedig bellül tudtam hogy nem lehet. Aki nem szeret azt nem tudod azzá tenni. De én beléerőszakoltam a féltékenységet.

-Igenis azt teszed amit én mondok.
Bábokat akarnék tán készíteni a világban akik mind az én szavamra cselekszenek, tesznek, gondolnak, éreznek?
Mily szörnyszültött vagyok én ?
Ki vagyok én?

Emlékek kergetnek és én visszasírom a multat

19.jun. 2009. körül

Elbújhattam egyszerűen úgy, hogy kulcsra zártuk a bejártati és szobaajtót. Kintről csak a szent napfény melege süthetett ránk és a friss levegő hatolhatott csak be, de az is csak akkor, ha MI megengedtük neki. Napokra bezárkóztunk és csak akkor jöttünk elő ha éhesek voltunk , vagy a hűs vizet végigcsorgattuk a testünkön. Majd ismét bebujtunk az ágyba egymás mellé szorosan, olyan szorosan hogy olyan nincs, egyszerűen összeillet a testünk tudta egyik hogy hova hogyan feküdjön simuljon a másikra. És feküdtünk ,néztük egymást , hallgattunk, viccelődtünk , cukkoltuk egymást mikor ébren voltunk, vagy kinéztünk egy filmet és megnéztünk, vagy zenét hallgattunk és utána elmeséltük ki mit érzett, ki hogy látta az ő szemével. Hogy mi is ragadt meg benne , mi maradt meg és elgondolkoztunk hogy mit is mondott a másik. Bekentük egymást krémmel és masszíroztuk egymás testét. Majd ha úgy jött kedvünk elmentünk egy esti fürdőzésre pezsgővel és RedBull -al és élveztük ahogy simogatja testünket a víz. Ahogy hozzánk igazodik és körül ölel. Ahogy nevettünk és cukkoltuk egymást , ugrattuk egymást, hogy min is nem tudom mindenen és csak nevettünk és nevettünk. Ahogy mindig óvón rám rakta kezét ha egy férfi közel mert jönni hozzám , vagy csak rám nézett. Éjszakákat átvirrasztott és néha felkeltett, hogy ott legyek vele és én mindennek ellenére, hogy másnap pár óra múlva dolgoznom kellett menni felkeltem érte és vele voltam és én is virrasztottam, mert ő ezt szerette volna és mert velem akart lenni, s mert én is vele szerettem volna lenni. Minél többet minél több időt, akkor ez nem tünt bűnnek. A reggeli vággyal teli ébredésre és utolsó perces indulásokra, csak még egy csók, még egy ölelés, még egy mosoly és simogató érintés. Kuncogó mosolyomra, ,mert elégedett és boldog voltam hogy vele lehettem és ő velem. Vagy buli után fáradtan kuncogva hazasétáltunk, mert a kocsi nem indult be és kijelentette te,- vagy fontos nem a kocsi Te Te Te. Vagy mikor már nem bírtam a kínokat hogy nem jó ez így nem volt ereje elengedni , nem tudott, hogy az hogy simogatta a lelkemet.
Nem nem akarok rossz dolgokra gondolni. De megtörtént ez egyáltalán , valós volt vagy csak én festem e képet azzá, hogy jobban erősebben fájjon.??


Nem vagyok tökéletes lány a hajam nem áll mindig jól és gyakran elbukom. Ügyetlen vagyok és néha összetörik a szívem. Van, hogy veszekszem és vannak napok, amikor semmi se sikerül. De ha jobban belegondolok és egyet hátralépek, akkor úgy érzem, hogy ez a különleges élet a valóság és lehet, de csak lehet, hogy szeretek TÖKÉLETLEN lenni.